Farkas Henrik: Majomtörténetek

"Ha megvizsgáljuk egyrészről a csimpánzok, másrészről az emberek testtartásának, taglejtésének és kommunikációs jelrendszerének egész sorát, sok esetben megdöbbentő hasonlóságra lelünk. Ebből vagy arra lehet következtetni, hogy az embernél és a csimpánznál figyelemreméltóan hasonló gesztusok és testtartások alakultak ki az idők folyamán, vagy pedig arra, hogy az ember és a csimpánz valamikor - nagyon távoli és ködbe vesző - közös őstől származik, méghozzá olyan őstől, aki csókok, ölelkezés, érintés, cirógatás és kézfogás útján érintkezett társaival."
Mindehhez csupán azt kell hozzáfűznünk, hogy a közös őstől való származás persze nem kétséges, s a gesztusok azonosságában nyilván a rokonság egyik bizonyítékát kell látnunk.
Jelbeszéddel, siketnémák módjára „beszélnek" tehát a csimpánzok. Ez adta az amerikai Gardner házaspárnak - Allén és Beatrice Gardnernak - az ötletet, hogy egy csimpánzot jelbeszédre kellene tanítani. Fogságban született kölyköt szerettek volna, de mivel ilyet nem kaptak, szereztek egy vadon befogott kölyköt. 8-14 hónapos lehetett, nőstény volt, a Washoe nevet kapta gondozóitól.
Washoe már világhírű: Gardnerék a siketnémák egyik jelbeszéd formájára  tanították, arra, amelyik kézmozdulatokkal szavakat, fogalmakat fejez ki. így például a virág jele: az egyik kéz összezárt és enyhén mozgatott ujjbegyeinek az orrhoz emelése. Elvont dolgokat is ki lehet így fejezni; pl. a „mindig" és a „minden" jele: ökölbe zárt kéz, majd az ujjak fokozatos kinyújtása. A siketnémák jelbeszédének megtanulása nem nagyobb feladat, mint egy idegen nyelv elsajátítása. Gardnerék laboratóriumában az egész személyzet megtanulta ezt a nyelvet, s csak így beszélgettek a kis csimpánz előtt."