Fehér Klára: Vakáció Magyarországon

Hédi már attól is boldog volt, hogy az állomásoknak milyen szép nevük van: Orgonás, Gyöngyvirág út, Városkút, Művész út. Mutogattunk mindent, amit tudtunk: iskolát, nevelőotthont, gyerekszanatóriumot, régi nagyúri villákból létesített csecsemőotthonokat, a hegytetőn játszóteret, fatörzs-csónakokkal, indiánkunyhóval. És megmutattuk a Széchényi-hegy tetején a gyerekek nagy játékát az úttörővasútat. Az úttörővasútban az a nagyszerű, hogy igazi vonat. Jegyet lehet váltani, felszállni rá, utazni vele, olyan gyönyörű nevű állomásokra, mint Normafa, Csillebérc, Ságvári-liget. Hegyen-völgyön. Minden poszton gyerekek állnak. Gyerek adja a jegyet, gyerek a kalauz, a forgalmista, a távírász, gyerek adja a bélyeget a kis vasúti postahivatalban. Csak a mozdonyt vezeti felnőtt. A kis vasutasok szigorú és nehéz tanfolyamot végeznek. Csak jó tanuló mehet úttörővasútasnak. Megkérdeztem egy egyenruhás kis vasutast, hogy melyik beosztást szereti a legjobban? Azt mondta, akkor örül a legjobban, amikor kalauz. Miért? Mert akkor ő is felszállhat a vonatra az utasokkal. És sípja is van. Mi is felszálltunk a vonatra, és elmentünk Csillebércig, onnan gyalog sétáltunk vissza a Normafáig. A múlt században a Nemzeti Színház művészei fát ültettek ezen a helyen, és egy majálison az egyik kiváló énekesnő, Schodelné Klein Rozália elénekelte alatta Bellini Normájának egyik áriáját. Az ő Norma-alakításáról nevezték el a Normafát. A fa később elpusztult, a felszabadulás után másikat ültettek a helyébe. Az új fához emléktáblát tettek, és arra a fiatalon meghalt Devecseri Gábor szép versét vésték. Megálltunk a Normafa-lejtőn, ahonnan kékes-lilás párában olyannak látszik a város, mintha színes rajz lenne egy mesekönyvben.