Fekete István: Csend-21 nap

"- A szekrényajtó! Mindig elfelejtem megolajozni...
Az öreg szekrény ajtaja most is nyikorgott, hogy dicséretes magaviseletemre rázárult. A nyikorgásról a kútkerék jutott eszembe, mert azt sem kenték meg. A kerékről a kút, a kútról a barackfa ...
- A barack már érik, nagymama ...
- Itt az ideje - mondta vigyázatlanul; én ezt a választ azonnal engedéllyé avattam, és már megszövegeztem a párbeszédet is.
- Ki engedte meg, hogy hozzányúlj? - kérdezte apám.
- A nagymama ...
Mivel az ügy nem látszott veszedelmesnek, azonnal éhes lettem.
Az udvar ragyogott és néptelen volt, a barack pedig éretlen. Ezek után mérsékelten megcsavartam Bodri kutyánk fülét, aki tessék-lássék jajgatott, mert ez hozzátartozott játékainkhoz, majd kezem a szájába vette, és morogva harapdálta, ami viszonzásnak számított, de azért határozottan unatkoztam, mert a vakáció végtelenségében ugyan benne volt minden lehetőség, de időben és térben széthányva.. Mehetnék a Kacs alá, a Cöndébe, az istállóba, a kertbe, a polyvásgunyhóba... s kicsit ténfe-regve még - felmentem a padlásra.
Ez volt a legközelebb, s a bizonyítványkiosztás tömeges mozgalmassága után ide vágytam legjobban. Ilyenkor ugyan már olyan meleg volt az öreg zsindelyek alatt, mintha a padlás nem az éghez, hanem a pokolhoz volna közelebb - amit a pince hűvössége is bizonyítani látszott -, de engem semmiféle meleg nem bántott. Órákig elüldögéltem a legélesebb napsütésben, mintha egész testem kívánta volna a sugárzó hőséget, fél napokon át hevertünk a Kacs kiöntésének arasznyi, iszapos, langyos vizében, és csak később - sokkal később - gondoltam rá, hogy talán a nap és a fekete iszap elraktározott radioaktív ereje őrzött meg később mindenféle ragályos betegségtől, egyetlen kivételtől eltekintve. De még a spanyolt is lábon viseltem, amikor körülöttem hullottak a bajtársak, mint ősszel a légy."