Fekete István: Derengő hajnal

"A ház környéke ekkor már nagyon csendes volt. A kis Mátyás szunyókálva ült a rúdon, mert nagyon jóllakott. Az öreg Retek apróra vágott csirkebéllel jóltartotta, vizet is adott neki, így szépen indult a délelőtt nagyon.
Melegedett az idő. A fecskék suhanva vágtak be a pitvarba, s a ház faláról legyeket kaptak el, a konyhában pedig Retekné dúdolgatott magában - vasárnap lévén - istenes énekeket. Az öregasszony nem is igen tudott már mást, és úgy érezte, nem is illene már mást énekelni. A gyerek daloljon gyerekdalokat, a fiatal daloljon a szeretőjéről, házasember a párjáról, az öregje pedig szálljon az Istenhez, hiszen mindjobban közeleg az idő, amikor a dalokról is -mint mindenről - számot kell adni.
Énekelgetett hát az öregasszony, s amikor úrfelmutatásra csendült a harang, letette a kanalat, és imádkozgatott egy verset.
Az ebéd csendesen főtt a tűzhelyen, s a gőzből már kiérzett a készülő leves s a sült hús illata.
Ekkor odakint megcsikordult a kútgém, és Tisza vakkantott egyet.
Retekné felkelt. Valami ismerős jöhetett be vizet inni, mert Tisza tovább nem ugat.
Az udvaron azonban nem volt senki. Tisza a kerítés mellett bóbiskolt. A kútgém rendesen állt a helyén.
Az öregasszony tanácstalanul állt az ajtóban. Meg mert volna rá esküdni, hogy nyikorgóit a kútgém. Hát ilyen az öreg fül: akkor is hall valamit, amikor nincs mit hallani.
Újra dúdolni kezdett, de alighogy elkezdte, megint nyikorgott a kútgém. Tisztán, élesen.
Most már sietve ment az ajtóhoz. Ki az, aki bolondját járatja vele. Az ajtóban megrendültén állt meg. Az udvaron nem mozdult semmi, a kútgém állt mozdulatlanul...
- Uram Isten!... - és keresztet vetett.
Ragyogó délelőtt volt. Retekné mégis síri hűvösséget érzett a levegőben. Karjában reszketés bujkált, és tudta, hogy valaki üzenni akar. Persze a túlvilágról..."