Fekete István: Egy szem kukorica

"Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim - éhező zsellérei a télnek -, hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig. Reggel arra ébredek, hogy kopogtatják a kemény szalonnabőrt, és estefelé akkor tűnnek el, amikor a téli ködök alól alattomosan elindul felénk az éjszaka. Hogy éjjel hol vannak: nem tudom. Itt, a Sashegyen sok a feketefenyő, talán ezeknek bozontos hónaljában húzódnak meg, vagy a vadszőlőlugasok szövevényében, vagy a padlások zugaiban, ámbár sok itt a ház, amelynek egyáltalán nincs padlása. Teteje sincs. Az építőmester valamelyik emelet után megunta a dolgot, laposra kente a cementet, s azt mondta: kész. A padlás ósdi dolog, hol a gyerekek boszorkányok és tündérek után kutatnának, és rosszat álmodnának. Padlás nincs, mese is kevés van, és a cinegék menjenek aludni, ahova akarnak. Így aztán nem tudom pontosan, hol alusznak. De ez talán nem is fontos. Reggel itt vannak, és megállok néha írás közben, és gondolatban megsimogatom őket. Sajnos, csak gondolatban, mert ha megmozdulok elrebbennek. De nem mind olyan félénk. Van egy kis kék cinke, ez nem törődik vele, ha járok-kelek a szobában. Azt hiszem, rájött, hogy az a tökmag vagy faggyú nem magától került oda, s az az övék. Néha azonban idegenek jönnek. Ezek aggódva nézik az ablakot, s az etetőben csapdát sejtenek. De az éhség nagy úr. Látják a kis kék cinkét, nem történik semmi baja, közelebb bátorkodnak, azután - egy életem, egy halálom - rácsapnak egy szem tökmagra , és elrepülnek vele. Azelőtt fekete rigók is megnézték a kitett eleséget, de a szomszédban, úgy látszik, jobbat kapnak, mert itt hagytak. Nem is bánom. Szeretem a rigót is, de a cinegékkel szemben adósságom van, s most ezt törlesztem."