Fekete István: Hú - 1980.

"Hát nem hökkentette meg, hogy most a táj egészen más, mert ez a táj is valóság volt, csak máskor, mert elmúlt álmában már nagyok voltak a fiókák, most pedig párja még tojásain ült. Hú érzésvilágát ez nem zavarta mert az is igaz volt, és ez is az.
Egyedül fontos a tér és az idő határtalansága, amely önmagában érez, és maga előtt lát.
Késő délután van, de ragyogó késő délután, amiből hirtelen lesz majd alkonyat, bár most is ki lehet ülni a barlang szájába, mert Hú néha szívesen elnézi a jövő-menő madárnépet.
Tavasz van. A nagy fal hasadékaiban kis bokrok virágzanak, és a repedésekben olyan puhán kúszik a bársonya zöld moha, mintha simogatná az életre hasadt követ.
A falu most ép, és nem tűnik fel, hogy fél órával ezelőtti álmában a házak helyén csak füstölgő zsarátnok és gerendák voltak. Hú álomemlékezetében ezek a dolgok sokkal távolabb vannak egymástól, semhogy a közbeeső időt fel lehetne fogni, tehát nem is tűnődik rajta.
Tavasz van, a bokrok virágzanak, a moha zöldell, és a barlangban párja ül a tojásokon.
És megjöttek a vándorok is, akik elmenekülnek a hidej havas világ elől, de ha újra megmelegszik a kő, és népe táncolni kezd a virágok fölött, megjön Csi nép akiket ezen a vidéken lábatlan fecskéknek neveznek, me sose szállnak le, legföljebb itt-ott megkapaszkodnak sziklarepedésekben, ahová fészkeiket is rakják. Megjött Csett is, a gébics, aki már elfoglalta régi helyét a bokorban megjött egypár kis poszáta, akiket észre sem vettek a többiek, mert szerények voltak és illedelmesek.
De megjöttek a vércsék, akik azonnal televisongták környéket, s csak akkor hallgattak el aggodalmasan, amikor Suó úr is megérkezett kedves feleségével, és szemlét tartottak a fészek felett, amelyet dehogyis mert volna valaki elfoglalni!
Suó úr, a vándorsólyom volt, a nappali madárvilág ura és parancsolója... és - valljuk be - pusztítója is."