Budapest, 1948. Új Idők Irod. Rt. 2. kiadás, 184 oldal, kiadói, félvászon-kötés, a táblák tartása laza, a kötéstáblák kissé koszolódottak, közepes állapotban.
Az üvegből készült ezüstgyertyatartók kevélyen állnak az árnyékban, és csillognak és unottan nézik a poros utcát, a kézi szőttes terítőt, a halvány nyárgallyakat. A gyárat érzik maguk mögött, ahonnét elindultak, az olvasztókemencék pokoli tüzét, a világ sok csillogását és azt hiszik, értük van minden. Előkelőnek akarnak látszani, pedig csak üresek és törékenyek. A gyertyák még alszanak. Az új gyertyát is megkurtították, hogy ne legyen hosszabb, mint a tavalyi s az öregasszony otthon maradt, hogy kellő időben meggyújthassa őket, ha megszólalnak a harangok, kiárad az utcára az ének s a nevetések és sírások poros, falusi útján végig lépeget a koldus testvére. Aki előtt porba hullanak minden királyok. A templomajtó nyitva, az oltár a tömjén lágy ködében úszik, a zászlókat kiemelték már tartóikból s most indulásra készen rezdülnek meg, mintha kifelé vágynának a napsütésbe. A kóruson fogják már a harangköteleket s harangozás élvezettel vegyes tisztségét – Uram bocsáss meg nekik! – enyhe verekedés előzte meg az orgona mögött. A dulakodás zajtalanul folyt le, de az egyik gyereknek vérzik az orra, a másiknak kabátján nincs egyetlen gomb se, a harmadik pedig féllábon, de dühös kitartással fogja a legkisebb harang kötelét. A levegőben tartott lábra rálépett valaki, de mozog, így a sérülés csak átmeneti jellegű. A harangozók mögött állnak a pótharangozók szerényen, mint ahogy az póttagokhoz egyáltalában illik. Az orgona már elhallgatott, az iskolásgyerekek már indulnak kifelé, megmozdult a lányok színes karélya, felállnak a fekete padsorok, felzendül újra az ének s a zászlók meghajolnak a templomajtóban; selymük lobogására rászáll a nap s a toronyban ujjongva zendül meg a harangszó. Ekkor gyújtja meg Petiné a gyertyákat. Az ő sátruk ugyan az utolsó, de ma takarékoskodni nem lehet s a gyertyák sápadt fénye tűnődve lobog a terítő felett.