Budapest, 1972. Móra Kiadó, 238 oldal, kiadói papírborítóban, az utolsó lap fele hiányzik (könyv ismertető), jó állapotban.
790 Ft
Szabadságra ment akkor 'is az anyjához, de leginkább azért, mert levelet kapott hazulról, hogy az öreg Csigola alighanem a végét járja. Leült a kalauz pihenőhelyére a kocsi végén, elővett a francia nyelvtant, és tanult. Ekkor már nem tudott meglenni tanulás nélkül: idegen országok vasútszervezetét szerette volna ismerni, ehhez pedig nyelvtudás kellett.
A gyorsvonat himbálódzva rohant, emberi örömöket és nyavalyákat repítve a nyári mezőkön, de Tóbiás János ismerte már ezt a tájat, és fejét se emelte fel, ha szivarszagú bankárok Vagy illatos dámák nyitottak rá, jövet az étkezőkocsiból. Kezében a könyv, azt nézte, és mellette csak a lábakat, csak a cipőket látta, amint eltipegtek, csoszogtak a linóleumon. Nemigen nézegette a cipőket, csak a gondolatai mögött érezte, hogy vannak egy pillanatig, aztán elmennek.
Egyszer azonban megállt egy pár cipő, és Tóbiás rendhagyó igéit megzavarta. Nem voltak különösek ezek a cipők, de konokul megálltak, s a fiatal vasutas felnézett.
„Parancsol?"
Magas, kissé hajlott ember állt előtte, és a könyvre nézett, melyet Tóbiás becsukott.
„A kalauz már elment, szerettem volna megkérdezni, mikor érünk a határállomásra. Ne haragudjon, hogy megzavartam, talán nem is ezen a vonalon teljesít szolgálatot."
„Hat óra negyvenöt perckör." - Előhúzta óráját. - Pontosan öt óra múlva. Véletlenül tudom.".
„Pontosan?"