Fekete István: Végtelen út - 2004.

"A Végtelen út cselekménye onnan indul, ahol az előző regény addigi körülményeiből kiszakadó gazdatisztjének története befejeződik. Ez utóbbi ugyanazzal a felismeréssel veszi tudomásul a továbblépés kényszerűségét, amely az idegenbe szakadt francia fiatalember számára is a megnyugvást hozza el: a változás az élet törvényszerű velejárója, ezért nem feltétlenül a véget, inkább az újat, egészen pontosan: a megújulás lehetőségét jelenti. A családos gazdatiszt és az unokájától búcsúzó Pipet egyaránt azzal szembesül, hogy nem a helyben maradás, hanem a hagyományokhoz, az emlékekhez és önmagukhoz való hűség a folytonosság biztosítéka. Ám ennek felismeréséig és elfogadásáig mindkettőjük esetében hosszú és kacskaringós út vezet. Helyzetüket nehezíti, hogy zűrzavaros gazdasági, illetve társadalmi és politikai viszonyok között kénytelenek ellehetetlenülő életük gyeplőjét alaposan megmarkolni. Tapasztalatai a gazdatiszttel egyre nyilvánvalóbban éreztetik, hogy sorsa a vesztébe rohanó ország megpróbáltatásait idézi, hiszen "szakad a hám, az istráng, s a sok gazda gazdátlan csikói vadul vágtatnak az úttalan úton az öreg bricskával, melyből élve vagy halva lassan kiszáll mindenki". Vagyis a közte és az uradalom birtokosai közötti orvosolhatatlan nézeteltérések - a személyes ellentéteken túl - valójában az egész társadalmat érintő  és összeomlással fenyegető baj tünetei. Az újabb regény főszereplője pedig már nem a lejtőről, hanem a szakadék pereméről kénytelen édesapjával és inasukkal elmenekülni. Életük gyökeres fordulata esetükben is szorosan összefügg tágabb környezetük válságával, sőt, őket már az addigi világ összeomlása fenyegeti. A Gyeplő nélkül gazdatisztjéhez hasonlóan azzal szembesülnek, hogy a passzív szemlélődést a cselekvésnek kell felváltania, mert immáron azok is tehetetlenek, akik "szabad Franciaországot akartak, de a gyeplő nem az ő kezükben van már, mert a forradalom tüzében elégtek a gyeplők és elégtek ők maguk is"."