Fekete István: Vuk

"- Fél fogamra is kevesek vagytok - fordult másfelé -, meg úgysem érlek el benneteket... - sóhajtott aztán, és hasra vágta magát, mintha elkaszálták volna, mert Kalán ballagott egyenesen feléje, azzal az ostoba képével és nagy füleivel, mely a nyulaknál olyan
feltűnő.
Kalán megállt. Füleivel vitorlázott, és rövidlátó szemeit jobbrabalra méregette, mintha sokat látott volna. Nem szabad azonban Kalán szemeit annyira lebecsülni. Valamit meglátott. Valamit, ami fehér volt, és sehogy sem illett a harmatos zöld színek közé: a fehér
tyúkot.
Kalán tojásforma fejében lassan a gyanú kezdett turkálni, amit
füleinek élénk billegetésével fejezett ki.
Kag lapult, és remegett az izgalomtól. A fűszálak között látta, hogy Kalán gyanút fogott, és tudta, hogy közelebb nem jön. Csak arra várt, hogy Kalán másfelé nézzen.
Kagban már úgy meg voltak feszítve az ugrásra kész izmok, hogy majd elpattantak, és talán meglökött valami fűszálat, mert Kalán két lábra állt, hogy jobban lásson.
Kag kilökte magát, mint az íj a nyilat, Kalánt pedig hatalmas hátsó lábai oldalt rúgták el, és amikor mind a négy lábával földre ért, irtózatos iramba kezdett.
Kalánnak is kisfiái voltak. Nemcsak magáért, értük is futott. A cserjés széléig Kag volt előnyben, mert Kalán csak egyenesen futhatott, és már majd elérte, amikor a szálas öregerdőhözértek, hol elővette a nyulak öreg tudományát: a zegzugolást.
Villámgyorsan fordult hol balra, hol jobbra a fák között, és Kag fogcsikorgatva látta, hogy a nyúl szemlátomást távolodik. Minden erejét és ügyességét előszedte. Hiába. Ekkor már fényes reggel
volt. Kag megállt.
- Nincs ma szerencsém - lihegte -, és még csak az kell, hogy valaki közben elvigye a zsákmányt.
Sietett vissza a tyúkhoz, melyet ismét felvett, és loholt vele a tóparti rókavár felé."