Frei Tamás: Egy riporter dossziéja

Győzelem

"Kocsiba ükünk, és elindultunk a börtön felé. Útközben barátságos hangnemre váltva megemlítettem, hogy úgy hallottam, mintha egy magyar nőt is letartóztattak volna. És én nem akarnám, folytattam töprengve, kiélezni ezt a történetet az amerikai-pakisztáni ellentétre. Úgyhogy ha már ilyen nyájas hozzánk a miniszter úr, hasznos volna talán azt a magyar nőt is kamera elé ültetni. Akkor esetleg valami olyan kicsengése is lehetne a riportnak, hogy milyen hősiesen küzd a pakisztáni rendőrség a nemzetközi bűnözés ellen. Mit szól hozzá? - kérdeztem. A miniszter szóhoz sem jutott a meghatottságtól. Komolyan megtenné? - kérdezte rekedten. Vállat vontam. Miért ne? Ennyivel igazán tartozom. Erre elővette többkilós mobiltelefonját, és beszólt a börtönbe, hogy a terhes amerikain kívül hozzák le a magyar nőt is.
Bementünk a börtönbe. Első utunk az igazgató szobájába vezetett. Azonnal látszott, hogy minden úgy igaz, ahogy mesélték. Még mindig koromfekete volt a plafon a lyuk körül, amin keresztül az előző igazgató távozott az élők sorából. És a szobában ült egy börtönőr is - meg két nő. Az egyik terhes volt - de engem a másik érdekelt. A magyar. Magamon kívül ugrottam oda hozzá. Mennyit küszködtünk, gondoltam, és most végre itt vagyunk. Üdvözlöm, lelkendeztem, a magyar tévétől jöttünk. Csak azért vagyunk itt, hogy vele beszélhessünk. Csinálunk egy interjút.
Erre a nő értetlenkedő arccal azt mondta, hogy most nem lehet, mert nem mosott hajat. Esküszöm. Az volt a baja, hogy a cellában, ahol bogarak másznak ki a csapból, nem tudta a sárga, szinte sátos vízben megmosni a haját. Az átlagember két évet bír ki egy ilyen börtönben, ő meg nem mosott hajat... A következő percek eseményeire nem emlékszem kristálytisztán. Az operatőröm azt mesélte később, hogy hisztériás rohamot kaptam."