Heinrich Harrer: A Fehér Pók - Az Eiger krónikája

"Mászunk tovább. Mindig Anderl van elöl. A percek órákká sokszorozódnak, méterről méterre, kötélhosszról kötélhosszra haladunk előre.
Megint kiáltásokat hallunk. Ezúttal közelebbről, érthetőbben. Azt is észrevesszük, hogy ezek más hangok, mint a korábbiak. De megint csak nem válaszolunk. Később megtudjuk, hogy az első, aki gondterhelten a fal felé kiáltott, Fraifil és Brankowsky volt: aggódtak sorsunk miatt. Második alkalommal Hans Schlunegger, a Berner Oberland nagy hegyi vezetője kiáltott a fal fele, kérdőleg, hogy szükségünk van-e segítségre. Ő is, akárcsak a bécsiek, meg volt ugyan győződve arról, hogy a hóval borított sziklafal rossz időjárási viszonyai közepette az adott pillanatban semmiféle segítség nem nyújtható, de ő is, akárcsak a barátai, készen állt arra, hogy segítsen és megmentsen bennünket, mihelyt erre az időjárás lehetőséget ad.
A helyi vezetők áldozatkészségét ezen a helyen is újra ki kell emelnünk. A két mászóparti egymástól függetlenül az északnyugati fal viszonylag könnyebb, megszokott útvonalán érte el a csúcsot a hófúvásban. Nyomban vissza is tértek azonban, amikor tőlünk nem érkezett válasz. Persze a keresésünkre induló és az Eigerre felmászó emberek reménytelen beszámolói alapján nem sokan hittek abban, hogy még élünk.
De élünk. És mászunk tovább.
A csatorna meredeksége csökken. Már a lavinák sem ártanak nekünk. Idefenn már nincs semmi erejük.
És ekkor a csatornából kimászunk a jégmezőre.
Ez a csúcs alatti jégmező. Ha nem az Eiger faláról érkeztünk volna, akár meredeknek is nevezhetnénk. A mi számunkra azonban síknak tűnik. Az utolsó csatornát is magunk mögött hagyjuk, a Pók utolsó markolókarjából is megszabadultunk. Déli tizenkét órakor Anderl a jégmező alsó szélén áll. Egy órával később négyünk közül már az utolsó ember is fenn biztosítva van.
Már csak a csúcs alatti jégmező választ el bennünket a csúcs gerincétől. Nem bal fele harántolunk a Mittellegi-gerinc fele, hanem rézsútosan, jobbra fölfele, a csúcs közelének irányában."