Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról

"Mert a honfoglaló magyarok vándornép voltak, a kakas pedig vándornépeknél, melyek állattenyésztők, így legeltetök is, nagyon fontos és becses állat azért, mert kuko-rékolásával jelezi a hajnalt, a mikor a pásztornak talpra kell állani, hogy állatjaival foglalkozzék. Ott, a hol még ma is vándornépek élnek, felütik és felszedik a sátor fáját, ott a kakas el nem maradhat; valaminthogy a mi cserényes pásztoraink is tartogatták és maiglan is tartják; noha nem egy van már közöttük, a ki amerikai ébresztőóra szerint igazodik, így nem szorul többé kakasszóra.
A magyar ember a majorságot már nem is veszi madárszámba; neki az igazi madár a kéményen megtelepedett gólyapáron, az eresz alatt költő fecskén, a verebén, pipiskén és a varjakon kezdődik. Majd megmondom hátrább, hányat tud megnevezni.
De hogy a maga rendén tovább fűzem a szót, hát tudnunk kell a magyar ember viszonyát a madarakhoz abban a régi időben, a mikoron Magyarország kicsiny és nagy folyója nem ismerte a szabályozást, a gátat, hanem úgy áradt szerte a lapályon, a mint a vize csak engedte. Akkoron Magyarország rónasága legnagyobb részben nádat, gyékényt, sást, sulymot, vizitököt és halat termő rétség, részben ingovány és láp volt. És ekkor jogosan kiálthatta el magát egy régi madárismerö ígyen: „Amplissimum est Hungária Aviarium!" a mi magyarul azt teszi: Magyarország a madarak legnagyobb tanyája!
Ez akkoron volt, a mikor az óriástestű gödény nagy fészektelepeket rakott a magyar mocsárrengetegben és csőrének alsó kávájából hajtoványos szakot alkotva, nem is halászta, hanem merítette a halat; telepein ezrével állott a fészek, - Ennek ma már nyoma sincsen! Akkoron a nemes darunak ezernyi fészke állott az ország területén — és még a surbankónak is ékes darutól lengett a kalapján."