Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó

"Nem sok hely lehet már Franciaországban, ahol még őrzik Eugénia császárné emlékét. A Tengerészeti Kórház hosszú, fedett folyosóján, ebben a hatalmas és visszhangos térségben, ahol egymás mellett akár öt tolószéket is guríthatnak, egy üveges szekrény emlékeztet rá, hogy valamikor III. Napóleon hitvese volt az intézmény patrónája. E mikromúzeum két fő nevezetessége: egy fehér márvány mellszobor, amely ifjúkori ragyogásában ábrázolja az öregasszonyt, aki kilencvennégy évesen halt meg, fél évszázaddal a második császárság bukása után, és egy levél, amelyben a bercki állomásfőnök helyettese beszámol a tengerészek újságja, a Correspondance maritime főszerkesztőjének a császárné 1864. május 4-ei rövid látogatásáról. Szinte látjuk a különvonat érkezését, az Eugéniát kísérő fiatal hölgyek táncikálását, a vidám menet végigvonulását a városon, és a kórházban a kis betegeket, akiket bemutatnak előkelő pártfogójuknak. Egy időben el nem mulasztottam volna, hogy hódoljak ezek előtt az ereklyék előtt. Hússzor is újraolvastam a vasutas elbeszélését. Elvegyültem az udvarhölgyek csevegő társaságában, és követtem Eugéniát, amint pavilonról pavilonra vonult, mentem sárga szalagos kalapja, tafternyője és kölniillata után, amelyről az udvari illatszerész gondoskodott. Egy szeles napon odáig merészkedtem, hogy közel menjek hozzá, és belefúrjam az arcom széles szaténcsíkokkal ékesített, fehér muszlinruhája redői közé. Olyan lágy volt, mint a tejszínhab, olyan üde, mint a hajnali harmat. Nem taszított el magától. Ujjait a hajamba fúrta, és halkan mondta: "Bizony, gyermekem, nagy türelem kell hozzá". A kiejtése kissé spanyolos volt, hasonlított az ideggyógyászéra."