Konrad Lorenz: Ember és kutya

"A kutya ragaszkodása két, egymástól alapvetően különböző, ösztönjellegű forrásból ered. Túlnyomórészt - és főként a mi európai fajtáinknál -azoknak a kötelékeknek következménye, melyek a fiatal vadkutyát az anyaállathoz kapcsolják, a domesztikált állatnál viszont tartósan megmaradnak az általános tartós fiatalodás részjelenségeként. A ragaszkodás másik gyökere a vadkutyának a falkavezér személye iránt tanúsított engedelmessége, de ezenkívül a falka tagjait egymással összekötő, személyes szeretet is.
Ez a második gyökér a farkasvérű kutyáknál szükségképpen sokkal erősebb, mint a sakálszármazékoknál, mivel a farkas életében a falka összetartása lényegesen nagyobb szerepet játszik.
Ha valaki nem domesztikált fajtájú kutyakölyköt vesz magához, és családi körben mint házikutyát neveli fel, könnyűszerrel meggyőződhet, hogy a vadkutya kölyökkori ragaszkodása pontosan azonos azokkal a szociális kötelékekkel, amelyek házikutyáink többségét életük fogytáig gazdájukhoz fűzik. Az ilyen farkaskölyök félénk ugyan, szívesen húzódik meg sötét zugokban, gátlásos, ha szabad térségen kell keresztülvágnia, hamar odakap a fogával, amikor idegenek akarják megsimogatni - természeténél fogva a félelmükben támadókhoz tartozik -, gazdájával szemben viszont minden tekintetben pontosan úgy viselkedik, mint akármelyik kölyökkutya, még a ragaszkodást illetően is. Amennyiben nőstényről van szó, amely normális körülmények között a szabad, vad életben is rendszerint egy-egy vezérkanban tiszteli a „felettes hatóságot", tehetséges nevelőnek esetleg sikerülhet ezt a helyet megszereznie magának, s üyesformán tartósan biztosítani az állat ragaszkodását. Bezzeg a kan annál több keserves csalódást okoz gazdájának: ugyanis mihelyt eléri teljes fejlettségét, váratlanul felmondja az engedelmességet, és függetleníti magát az embertől."