Köpeczi Béla: Az egzisztencializmus

"Ami engemet, az ennyire szerencsétlen, ennyire kínlódó foglyot sorsommal és szenvedésemmel kibékített, az a nekem adott határtalan alakoskodási szabadság volt: hatalmamban állt, és hatalmat nyertem, hogy fájdalmammal feltétlenül egyedül legyek. Persze még mindig elég maradt, hogy többi képességemnek kevéssé örülhessek. E két adottság — ilyen fájdalom és ilyen rejtettség — mellett egyéni sajátosság dolga, hogy az ember melyik oldal felé fordul: hogy ez a magányos, belső kín (démonikusan) legjobb, leginkább kielégítő kifejezését embergyűlöletben és Isten átkozásában találja meg, avagy éppen az ellenkezőjében. Nálam az utóbbi eset valósult meg. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, azzal az eggyel tisztában voltam, hogy másoknál vigasztalást és segítséget nem kereshetek. Eltelve az osztályrészemül jutott egyéb javakkal, mint ember a halálra vágyódva, mint szellem a leghosszabb életet kívánva, az emberek iránt érzett búskomor szeretettel azt a gondolatot tápláltam, hogy segítségükre leszek, vigasztalást találok nekik, mindenekelőtt világosságot a gondolkodásban és főleg világosságot a kereszténységre vonatkozóan. Emlékezetemben nagyon messzire visszanyúlik az a gondolat, hogy minden nemzedékben vannak ketten vagy hárman, akiket a többieknek feláldoznak, hogy borzasztó szenvedéseikben felfedezzék, ami a többiek javára szolgál, így értettem meg búskomoran önmagamat: hogy erre vagyok kiválasztva, így jártam az életben — minden lehető életélvezetbe beavatva anélkül, hogy voltaképpen valaha is élveztem volna, hanem inkább azon igyekezve (és ebben leltem búskomor örömömet), hogy az élvezet látszatát keltsem, így éltem — mindenféle emberrel érintkezve, anélkül azonban, hogy bárki is bizalmasom lett volna, vagy hogy bárkinek is eszébe jutott volna, hogy bizalmasom lehet, így lettem azzá, amivé lennem kellett: megfigyelővé; mint ilyent és mint szellemet ez az élet tapasztalatokkal rendkívül gazdagított; az élvezetek s szenvedélyek, hangulatok, érzelmek stb. összességét egészen közelről láttam; megszereztem azt az ügyességet, hogy az embert kívül-belül tanulmányozzam és utánozhassam is. így képzeletemnek és dialektikámnak mindig volt elég feldolgozni való anyaga; és volt elég időm is, hogy minden elfoglaltságtól szabadon, nyugodtan élhessek: sokáig minden időmet képzelettel fűszerezett dialektikai gyakorlatokra fordítottam, szellememen próbálgatva magamat, miként egy hangszert hangolnak. Én azonban voltaképp nem éltem. Az élet ide-oda dobált, igen sok, a legkülönfélébb kísértés megkísértett; fájdalom, eltévelyedésekbe, sőt a romlás útjára is kerültem; úgyhogy huszonöt éves koromban önmagam számára egy rejtelmesen fejlődött rendkívüli lehetőségnek tűntem föl, amelyet a legkiválóbb, lehetőleg mindent megértő reflexió ellenére sem tudtam jelentésében és rendeltetésében megérteni. Csak egyet értettem, hogy vezeklés életem leghelyesebb felhasználása. De élni igazában nem éltem, kivéve mint szellem; mint ember nem voltam, legkevésbé gyermek vagy ifjú."