Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között

"Csakhogy az ilyen aranykorona az álmok világába tartozott. Ilyen milliós árak még sűrűn szerepelnek az 1926. évi november-decemberi kiállításokon, 1927 januárjában a katalógusban már az új pénz, a pengő vette át az uralmat, és megszűntek a soknullás árak - egyelőre.
Azonban hiába húzódott mindenki a rossz papírkoronától, nélküle mégsem lehetett megélni. Házbért, adót, vasúti vagy színházi jegyet nem lehetett csereberével elintézni. Akinek nem volt megszabott fizetése, kénytelen volt egyet-mást eladni, hogy papírkoronához jusson, így a művészek is. Mások bútort, ékszert voltak kénytelenek vásárra bocsátani, rossz, de nélkülözhetetlen koronákért.
Ez a forgalom nagyra dagadt és csakhamar létrehozott olyan szerveket, amelyek eladó és vevő közé ékelődtek: árveréseket, vagy ahogy előkelőbb néven szokták nevezni: aukciókat. Ezek közt mindennemű holmit elfogadott a Postatakarékpénztár Árverési Csarnoka, amelyben művészeti munkák is kerültek kalapács alá. A nagy forgalom láttára, most már szemes emberek tisztán művészeti aukciókat is szerveztek, így jött létre a Magyar Stúdió és a Magyar Renaissance Társaság, amelyek sorozatos aukciókat rendeztek, mire rákapott a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum is. Volt ezeken kép, faragás, ötvösmű, szőnyeg, porcelán, gobelin, bútor is, amennyiben kiállta a művészeti bírálatot.
Ezek az aukciók mindig nagyon népesek voltak, s a műtárgyak forgalmán túl volt még más jelentőségük is, amire az aukciók rendezői nem is gondoltak: tömérdek régi műtárgy, amely eddig magántulajdon volt, most került először a nyilvánosság elé, megannyi új művészettörténeti adalék, amelynek hasznát látta a szakirodalom és a gyűjtők is. Katalógusaik némelyike bizonyos tekintetben forrás értékű. Ez volt a korona haláltáncának egyetlen haszna a művészet barátai számára."