Márai Sándor: Egy polgár vallomásai - 1990.

"A zene nevelőnője volt Heddy néni; valahogy illemre és modorra oktatott inkább zongoratanítás közben, mint dallamra és zenei öntudatra. Ugyanazt a három-négy kottát, ugyanazokat a „csuklógyakorlatokat" és ujjgyakorlatokat tanította negyven éven át. Vörös ceruzájával kegyetlenül javította minden órán az „írásbelit", s különös módszerével sikerült egészen korán, nyolc-tizedik életévemben meggyűlöltetni velem a zenét. Azt hiszem, jó hallásom volt, de Heddy nénit, a süket pedagógust, kevéssé érdekelte csak a növendék hallása. Ennek az oktatásnak következése aztán, hogy ujj- és csuklótartásom ma is kifogástalan, csak éppen zongorázni nem tanultam meg soha. Heddy néni tériszonyt kapott negyvenévi tanítás után -talán, mert mégsem lehet büntetlenül süketen tanítani zenét, talán, mert elszédült attól a merev, egyenes tartástól, s elvesztette belső egyensúlyát a zongora mellett. Látása is rohamosan gyengült, az ujjhelyezéseket nem bírta már ellenőrizni, s a zongoraórák illetlen hangzavarba fulladtak, mert a két süket öreg hölgy végül tájékozatlanul és tehetetlenül kényszerült tűrni a növendék ötletszerű kalimpálását. Egy napon végre szüleim is megelégelték a zenei magánoktatást, s beírattak a városi zenedébe. Roskatag, patkányokkal telített, penetráns macskahúgyszagú épületben működött a hivatalos városi zeneoktatás; boltíves teremben gyűltünk össze, egykorú diákok, kétszer egy héten, s egy rezes orrú, iszákos tanár útmutatásai szerint magoltunk gyanús „zeneelméleteket" s gyakoroltuk tanárunk szerzeményeit. Ez a tanár előszeretettel írt zenedarabokat ilyen címmel: A hajó érkezése vagy: Hajnal az erdőben, s az évzáró vizsgán a növendékek adták elő az esztendő zenei termését. A Hajnal az erdőben ma is kísért néha vizsgaemlékeimben: négykézre játszottuk egyik osztálytársammal, s a felső oktávon én utánoztam a madarak trilláját... Ezenfelül állandóan részeg volt zenei mentorunk, s amikor éppen nem volt részeg és nem szerzett zenét, pillangókat gyűjtött."