Márai Sándor: Mágia

"- Ismeritek azt a kis kocsmát, a voloscai öbölben, ahol a halászok csónakjaikat őrzik? Albergo ál Maré, így nevezik. Híres part menti kocsma. Kitűnő scampit sütnek itt, s jó part menti borokat mérnek hozzá. Fiúméból ide járnak át a lumpok meg a szerelmesek, esténként, s ide sétálnak ki az abbáziai fürdővendégek, ha megunják a szálloda főztjét, vagy holdfényben beszélgetni, udvarolni akarnak még vacsora után. A pincér, mikor megismertem, egészen sovány volt; igaz, én is. Minden évben viszontlátjuk egymást, s megállapítjuk, hogy elhíztunk. Ez a karrier, barátaim.
De én nem is a scampit szeretem itt, a voloscai kocsmában, még csak nem is a vörösbort. Azt hiszem, a díszleteket szeretem itt, a rendezést. Reménytelenül színpadi képekben látom a világot. Az ember mindig dolgozik, „pihenés" közben is; ez a mestersége. A díszlet itt ilyen: az abbáziai sétaút végén, a voloscai világítótorony vörhenyes fényében négy ház áll a parton, a vámház, a kocsma, egy kávéházféle s egy szurtos és málladozó fészer, melynek odvas földszinti odújában a halászok acetilénnel töltött fényszóróikat őrzik, a korszerű halászat e fontos kellékeit. Ezek a voloscai halászok már elvittek néha éjszakai útjukra, a tengerre. Az ember szeretne mindent megismerni, mindent, egészen közelről. A fényszórót a csónak orrába erősítik, s a halak odagyűlnek az erős fény vonzására a háló körzetébe. A halak, a rákok, a „tenger gyümölcsei"... minden, ami él, tolong a fény felé. Nagyon tanulságos kirándulás. Igaz, kissé hűvös, nyirkos és egyhangú. Ezek a halászok toprongyosan szegény emberek. Az időjárás, az apály, a dagály kegyéből élnek, tehát a kiszámíthatatlanból és a véletlenből, mint én, a színpadi szerző, a közönség kegyéből... de nem ezt akartam mondani."