Nagymama képeskönyve-Mühlbeck Károly rajzaival

"No, ez ennyiben lett volna. Ekkor meg, Uram én Istenem, elétámad a mocsarakból egy irtóztató sáskasereg, amely leevett minden zöldet, de még a kunyhó tetejét is kikezdte.
Sírt-rítt a szegény özvegyasszony, hogy azt mondja, most már se tojás, se zöldség; pedig az utolsó falat kenyér is fogytán volt már. Előhívja János fiát és azt mondja neki:
— Szerelmes fiam, Jánosom! Se sütőnk, se fövőnk, csak már egyetlen malac minden gazdagságunk. Szaladj fiam, hajtsd be a faluba, hozz az árán egyet-mást.
Meghallja a szót a kis Bözsi, aztán csak felsír:
— Éd's anyám, hadd mehessek én is!
— Már aztán miért mennél, te kis golyhó?
— Ha már ennyire vagyunk, beállók valahová cselédnek.
— Dehogy állsz, dehogy állsz egyetlen madaram! — mondja búsan a szegényasszony; — inkább a számtól veszem el a betevőt, sem hogy szolgálni engedjelek.
De Böske csak váltig erősködött, hogy így meg úgy, nem olyan kicsiny ő már. Hát végtére az özvegyasszony is beleegyezett, így azután összeszedett Böskének egy kis motyót, és útnak indult vele maga is. A malacot meg úgy terelgette maga előtt.
János otthon maradt, hogy a házat őrizze.
Mennek-mennek a szegényasszony meg a lánya, legelöl pedig a kis malac. Búsan azok, vígan emez.
Déltájban keresztúthoz értek. Itt azután a malac — nesze világ, láss csudát! — úgy eliramodott a balra vivő úton, mint a szél.
Utána a szegényasszony meg a lánya. Mert mitévők legyenek, ha még ez a rusnya kis malac is elbódorog?'
Kergetik a malacot elöl, kergetik hátul, de bizony még csak nyomába sem értek neki.
Úgy szaladt a malac, mint a gyorsvonat, közbe meg akkorákat visított, mint a gőzkocsi sípja.
A nagy hajsza közt észre sem vették, hogy egész ismeretlen vidékre tévedtek, meg hogy veteményeken gázolnak által. De észrevette ám őket egy kemény, marcona képű ember, aki rájuk is riadt:
- Hol jártok itt hé? Mindjárt a halál fiai vagytok!"