Nemeskéri Kiss Sándor: ...Hol nem volt...A szerző tollrajzaival és fényképeivel

"Lakásomtól éjjel háromkor indultam, egyórai szekérút; mire a területre értünk, már kivirradt, gyönyörű, harmatos hajnal; a laposokban könnyű, fátyolszerű párafoltok. Meglehetősen sík, csak néhol enyhén dombos, cser-és akácfiatalosok, sűrűségek, melyekbe nehéz belátni; segítség az elszórt tisztások s a szép, széles nyiladékok, melyeken  nemegyszer állottam már a téli vaddisznóvadászatok alkalmával. De milyen más akkor minden! Megnézem egy-egy régi állásomat, ahonnét száz lépésnél továbbra is belőhettem az erdőbe - most húszra se lehetne, annyi a lomb. Vadőr nincsen velem, hiszen a kocsis jól ismeri az irányokat, meg én se vagyok idegen ezeken a kedves helyeken. Mert nagyon szép tud lenni az ilyen lombos, bár sziklák nélküli erdő is, habár persze más, mint amilyenre a zólyomi hegyekbe sóhajtom vissza magamat. A felvidéki erdők csobogó hegyi patakjai, suttogó fenyvesei, ezernyi virágtól  pompázó rétjei és mohos sziklái olyan emléket hagynak bennünk, hogy kezünk némán szorul ökölbe. No de hát ha egyelőre nincsen pecsenye, jó lesz a főzelék is, különösen ha ilyen finoman van elkészítve, mint az itten: gondosan óvott és ápolt vadállomány, nem túlságosan "agyonmérnökölt" erdő. Minthogy azonban sok a szarvas, természetesen évről évre kevesebb az őz; friss disznótúrások mindenfelé, nagyokat zökken rajtuk szegény vadászkocsink. Az első vad, mely elibénk került, egy domború homlokú, csodálkozó szemű pettyes szarvasborjú volt, mely csak nagy sokára ugrott vissza a kissé beljebb álló anyjához. Olyan ártatlan-bambán viselkedett, hogy szinte nehéz elhinni, miszerint ezekből a bámész tekintetű bibaszkákból válhatnak azok a "rafanérozott" vén bikák, melyek olyan gyakran és huzamosan képesek velünk kibabrálni. Tehenet és borjút jócskán láttam, de a nap is feljött már, mire az első őzeket megpillantottam."