Nyirő József: Kopjafák

"Negyedik nap arrajáró emberek eszméletlen találták a kalászok tövében. Hiába költögették. Tompa, mély álom nyomta, Rázták, egyik oldaláról a másikra fordították, gúnyolták, s végül egy vállvonintással otthagyták. Nem tudta, meddig aludt. Mikor fölébredt, sűrű vörös sötétség vette körül. Szemüregei égtek és valami szédületes mélység felé húzták. Most már tudta, hogy az akadálytalanul rátűzö nap vakította meg. Kínosan letapogatózott a patakhoz és a hűs vízbe áztatta szemeit, melyekből millió csillag röppent szét. Órákig ült így, míg végre látását némileg visszanyerte és derengeni kezdett a világ. Mihelyt lecsillapult, az aratás jutott eszébe.

— Az egész napot elhevertem — állapította meg rémülten — nem leszek készen, de ezekkel a szemekkel nem bírok dolgozni.

Szerencsére jó gondolata támadt. Ingéből letépett egy darabot, vízbe mártotta a rongyot és bekötötte szemeit. Visszatapogatózott a búzához, megkereste a sarlót és vakon is aratott Estére a szemei megenyhültek, levehette róluk a borogatást de most az éhség támadt fel elviselhetetlenül. Ezen a bajon könnyen segített. Kalászokat szedett, összemorzsolta két tenyere közt elfujta a pelyvát és megette a búzaszemeket Még mosolygott is hozzá..

Az utolsó napon váratlan segítséget kapott Mikor pitymallott, felesége ölébe vette a beteg gyermeket, másik kezével megfogta egyetlen vagyonuk, s tejelő kecske kötelét és kiment urához a mezőr.

A gyermek feje vállára törött, ernyedt, erőtlen teste mellére súlyosodott, alig bírta a hosszú úton a virrasztásoktól, aggodalmaktól, éhségtől kimerült asszony. Hiába pihent meg a mesgyén, szája tajtékot vert az erőfeszítéstől. Lépésről-lépésre kínlódott. Jóformán a mekegő kecske vonszolta előre.

Endes Mihály rémülten futott elébe.

— Mit csináltál, Mári! Hogy tudtál ezzel a beteg gyermekkel elindulni!

— A végét járja — susogta az asszony. — Azt akartam, hogy együtt legyünk, ha... magához találja venni az Isten ... Hogy még életben lássa maga is.

A férfi szótlanul megfordult. Ijesztő soványan, tántorogva előre ment, karjai közt haldokló gyermekével, mint egy beteg kísértet, mely utolsó útjára holttestet lopott. Mikor a búzához ért, kíméletesen anyja ölébe helyezte a testecskét és csendesen fekhelyet készített a búzakereszt tövében. Magasra rakta a gabonaágyat, utolsó rongyukat mind a kettőn levetették párnának, ráfektették a leánykát, óvatosan betakarták a piros kendővel és köröskörül magas kévéket állítottak a nap heve ellen. A kecskét a férfi fához kötötte, hosszú kötélre eresztette, hogy szedegethessen. Meg is fejte egy pléh csuporkába és az édesen párolgó tejjel megkínálta kicsinyét

— Hörpintsd be lelkem ezt a csepp tejet!

A kicsike kínos vonaglással nézte őket, de beszélni nem tudott.

Anyja is megpróbálta.

- Idd meg, édesem, mert ettől meggyógyulsz!

A kicserepezett szájacska már nyitott seb volt. Meg se mozdult Elhagyta minden erő."