Paul Scott: A korona ékköve I-IV.

"Daphne-nek megvolt az a szokása, hogy valahányszor csak beszélni kezdett, lehunyta a szemét, mintha nyitott szemmel nem tudná kinyögni az első néhány szót. Gyakran olyankor is lecsukta a szemét, miután mondott valamit. Amikor lesütötte a szemét, ez a kis mosoly, l amit itt lát a fényképen, gépiesen megjelensz ajkán, mintha ugyanaz az ideg mozgatná a szemhéját és az ajkát. És csakugyan idegességből l csinálta. Eleinte azt hittem, csak affektál. Akkor ismertem meg, amikor egyszer elmentem Pindibe, hogy Ethel Mannersszel töltsem a karácsonyt. Daphne-nek ez volt az első karácsonya Indiában, és Ethelel szerette volna felderíteni. Én arra számítottam, hogy valami melankolikus, savanyú lánnyal találkozom, ehelyett ott volt ő, aki megállás nélkül pislogott rám és csacsogott a fülembe. Affektáltnak éreztem, még mielőtt észrevettem a modorosságot, még mielőtt egyáltalán észrevettem a hunyorgását, de miután elválasztottam az okot az okozattó, rájöttem, hogy amit én aífektáltságnak véltem, nem egyéb, mint közönséges félénkség. Ezek a szemlesütések és ez a mosoly csak arra szolgált, hogy önbizalmat adjon neki a társaságban. Ha egyszer megszokta az embert, eltűnt a modorossága. De nyomban visszajött, ha egy idegen lépett be a szobába. Ennek ellenére ösztönösen szerették az emberek, és Daphne sose engedte, hogy félénksége eluralkodjon rajta, sose látszott rajta, hogy keresgélné a szavakat.
Van azonban ezen a képen valami, amit még az öreg Subhas sem tudott elkendőzni, legalábbis előttem nem, mégpedig az, hogy ez egy olyan lány fényképe, aki jobban érzi magát, ha szemüveg van az orrán. Daphne csak olvasáshoz vagy levélíráshoz tette föl. A látszerészek szerint tulajdonképpen állandóan hordania kellett volna, de a nagynénje elvette ettől a kedvét, mondván, semmi értelme, hogy fiatalok , szemüveget viseljenek."