Paulo Coelho: Veronika meg akar halni

Megeszem a szendvicsemet a színházzal szembe lévő kertben, mindig ugyanazon a padon, a többi emberrel együtt, akik szintén mindig ugyanazon a padon fogyasztják el az ebédjüket, és akiknek egyformán üres a tekintetük, pedig próbálnak úgy tenni, mintha roppant fontos dolgokkal lennének elfoglalva. Aztán visszamegyek dolgozni, meghallgatok néhány friss pletykát, hogy ki kivel jár, ki mitől szenved, hogy ez vagy az a múltkoriban, hogy sírt a férje miatt. Ettől aztán úgy érzem, hogy kiváltságos vagyok: szép vagyok, van állásom, és azzal járok, akivel csak akarok. Azután este ismét a bárok, és kezdődik minden elölről. Anyám is - aki eleinte biztosan sokat rágódik majd az öngyilkossági kísérletem miatt - magához tér lassan, és újra azt fogja kérdezgetni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, miért nem vagyok olyan, mint a többi ember, végtére is a dolgok egyáltalán nem olyan bonyolultak, mint amilyennek én látom őket . Nézz meg például engem: milyen régóta élek házasságban apáddal, és mindig igyekeztem, hogy a lehető legjobb nevelésben részesítselek, és jó példát mutassak.” Egy napon elegem lesz belőle, hogy mindig végig hallgassam ugyanazt a szöveget, és hogy megnyugodjon, hozzámegyek valakihez, akit kénytelen leszek szeretni.