Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

"s ahogy telt az idő, olyannyira elhatalmasodtak rajtam, hogy már-már úgy éreztem, boldogságom útjában mindössze egyetlen akadály áll, nevezetesen, hogy szerény és kevéssé tetszetős öltözékemben - mert jobb híján még mindig a keresztanyámtól kapott, inkább öregasszonyoknak, semmint fiatal leányoknak való ruhákat viseltem - föl tudom-e vajon kelteni a gazdagabb és rangosabb, tehát bizonyára fényűzőbb viseletű asszonyi társasághoz szokott ifjú úr érdeklődését, mert ha nem, ugyan miképpen érhetném el, hogy egyéb jó tulajdonságaimra fölfigyeljen? Ezt az akadályt azonban olyan súlyosnak éreztem, hogy fél éjszakákat töltöttem ébren, töprengve, miként háríthatnám el utániból, s mivel semmi okosat nem bírtam kigondolni, kétségbeesésemben már-már úgy határoztam, hogy öccse ott-tartózkodásának ideje alatt messzire elkerülöm keresztanyám házát, nehogy az ifjú úrnak a szép külhoni leányok fényűző viseletéhez szokott szeméből azt legyek majd kénytelen kiolvasni, hogy érdemtelennek ítél a figyelmére, így a féltés, a dolgok szokásos sorrendjét fölborítva, előbb vert gyökeret a szívemben, mint a szerelem, s valahányszor egy-egy prémmel szegett bársonyszoknyát vagy díszes süveget láttam az utcán, lett légyen viselőjük mégoly elemedéit vagy rút személy is, elöntött a keserű irigység.
Egyik éjjel, amikor hosszas tépelődés és hánykolódás után végül mégiscsak elnyomott az álom, álmomban ismét viszontláttam anyámat. Valami csigalépcsőn haladtam fölfelé egy toronyban, talán éppen annak a kastélynak a tornyában, amelyet a szép, karmazsin ruhás fiatal nemesasszony képén láttam, s a lépcsők sora sehogyan sem akart véget érni. Időről időre hatalmas, üvegezett ablakok mellett kellett elhaladnom: ilyenkor behallottam kintről a szél zúgását, s láttam, ahogy a fák meghajolnak a szélben. Már-már azt hittem, soha nem érek föl a toronyba, örök életemben itt fogok kerengeni ezen a fényesre koptatott falépcsőn, a nagy ablakok közt, s nem látok többé egyebet, csak az ég és a fák, napszakok s évszakok váltakozását, amikor a lépcső megint egyet fordult, s én hirtelen egy szűk deszkaajtó előtt találtam magam. Belöktem az ajtót s beléptem a hatalmas, homályos helyiségbe, ahol mindent vastagon borított a por. "