Reményik Sándor: Romon virág

"Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé. Eltévedt, kisiklott, korommáégett. Tört életek mögé.
Mindez igaz, ó ott van mindenütt.
Kigyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből, ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
s mégis méltó reá,
Hogy a nagyban mint nagyot megkeressék. Keressétek tehát.
De ne csak ott, ahol eddigelé.
Ne nézzetek csak a tűzhely mögé.
Ne is csupán sötét sikátorokba,
Ne is csupán szürke hivatalokba,
Hol társatok és ellenfeletek,
S kiragadja — nem önnön hibájából — Kezetekből a napi kenyeret.

Keressétek tovább ...
Mert ott van ő a vágyban és a vérben. De minden magasban és minden mélyben, Kőcsipkét ver a kora gótikában. Szárnyal Beethoveni muzsikában és gyökeret ver minden költeményben.
A költeményben...
Hiszitek-e ti,
Hogy a versnek is vannak szülei? Mint a gyermeknek apja-anyja van. Csak itt, e különös tündérvilágban A természet rendje fordítva van. Itt az ihlető asszony az apa, ki elhullat egy kis virágmagot S az megfogan ...
A költő aztán világra szüli
A gyermeket.
Ti ott, künn, a rendes embervilágban ugy-e az apát is tisztelitek? Gyermekét nevéről nevezitek.
Látjátok, e furcsa tündérvilágban A nőnek ismeretlen a neve.
Az alkotónak és az alkotásnak ó láthatatlan, szerény háttere, ó sokszor fájt e visszásság nekem: A virágmag-hintő drága kezet, hogy mindeneknek fel nem fedhetem, S hogy versemet Isten után Kinek köszönhetem.
Tiszteljétek tehát, az alkotónagy Inspirátorát. A virágpor-hintő titkos kezet, aki vezet."