René Berger: A festészet felfedezése I-II.

"Ha tehát hasonló módon érint valamennyiünket egy-egy műalkotás, annak az az oka, hogy a műalkotás maga is „érintett". Senki se higgye, hogy a szóval játszunk. Megérintve lenni számunkra azt jelenti, hogy valami megragadta érzékenységünket, valamilyen benyomás ér bennünket, vagyis valami belénk vésődik. Ahogy az anyag és a technika sem tűri passzívan a művész beavatkozását, a művész sem engedelmeskedik nekik passzívan. Ahogy azok bizonyos viselkedési formákat kényszerítenek rá, ő is rájuk kényszeríti a maga személyes bélyegét, befolyásolva őket, ha nem is a tudatukban (a kifejezés vakmerőnek tűnhet), de legalább temperamentumukban, és ennek nyomát aligha lehet letagadni... Ilyenformán az ecsetvonás egyrészt az anyagnak és a technikának, másrészt a festőnek és eszközének találkozási pontja. Beleíródik a mű testébe, így örökítődik meg ott, mint eleven, látható és maradandó nyom. Ezt tárja fel számunkra a nagyított fénykép: két, teljesen megegyező szín — Van Goghé az egyik, Pissarróé a másik — s mindkettő különböző plasztikai eszköz. Van Gogh festékmasszája széles szalagokban terül szét, melyek a zuhatagok vagy lávafolyamok hevességével ömlenek, Pissarróé egymásba illeszkedő foltokból áll össze, mintha hulló levelek boríta-tanák vastagon a vásznat.
De hát a középkor illuminátorai? Annyi bizonyos, hogy ecsetkezelésük távol áll Van Goghétól! Mindazonáltal érzékelhető, és éppen tartózkodó voltában rejlik plasztikai értelme. Mert valóban: az ecsetkezelés ezúttal, hogy megőrizze a rajz szabatosságát, a síkban felrakott színek tisztaságát, a háttér dekoratív erejét, egyenletességre és simaságra törekszik, így járulva hozzá a maga módján az alkotás szellemi szerkezetéhez."