Robert Merle: Csikóéveink

"..tetszett, ha a fogadó vendége volt, s annyit, amennyivel torkig lakhatott a nagybélű is. Ráadásul a fogadósné nem kért külön pénzt a finomságokért, úgy gondolta, nem sokat számít egy-két cukorfalat. Én jól megtömtem velük a bendőmet. S mind a mai napig nem ejthetem úgy ki Castelnau d'Ary nevét, hogy össze ne futna számban a nyál az ínycsiklandó lakomák emlékére, melyekkel a fogadósné szolgált ingyen az Arany Oroszlánban.
E derék asszony, kinek fürge keze oly ügyesen bánt a tésztával, barna volt, kicsiny s gömbölyded termetű, s a városban csak úgy emlegették: a patota, mivel arcocskája kerek volt s üde, mint egy babáé. Egyébként forró lánggal égett férje nagy bajszáért, hűsége, mint a gyémánt, s ámbár igen csinoska volt, hozzá legfeljebb csak a tekintet érhetett.
Lakott egyébiránt e szálláson — ha már annak mondta magát a fogadó — több könnyen hozzáférhető fehércseléd is, Caudebec tehát úgy bevette magát ide, mint róka odújába, öt napig nem mozdult a szokásos ürügyön — kímélni kell a lovakat! —, holott azok vidáman pihengettek a hűs, árnyas istállóban, s dúskáltak a jóban, mert ebben a házban az abrakkal sem fukarkodtak. Talán mindmáig ott fé-sülgetnénk az oroszlán sörényét, s az én kedves Sámsonom rég eszét vesztette volna a sok erszénynyitogatás miatt, ha Antoine fráter, ki Caudebecet rendesen ébredéskor meg-gyóntatta (lévén ez a nap egyetlen pillanata, amikor a báró gyomra s ágya üres volt), nem vonta volna össze arcát kettészelő, tiszteletet parancsoló, busa, fekete szemöldökét. Ennyi elég is volt. Másnap fölszedtük a horgonyt.
Rouentól, a báró apródjától tudtam meg: Antoine fráter úgy bírta indulásra a bárót, hogy megfenyegette: elkoboz több napnyi bűnbocsánatot, amelyre Caudebec csak nemrég tett szert. Mert e derék férfiú felebarátaival ugyan igen szűkmarkú volt, de nem fukarkodott ott, hol lelki üdve forgott kockán; pontos számadást vezetett adományokkal megvásárolt bűnbocsánati napjairól (számuk ezrekre rúgott), mert szentül hitte: annyival kevesebb időt kell majd a purgatóriumban töltenie. De jobb, ha hallgatok e dologról, tudniillik purgatóriumról s bűnbocsánatról, mely az én szememben égrekiáltó botrány, nehogy magamra haragítsam olvasóim közül azokat, kik e pontra nézve másként vélekednek.
Mielőtt elvonultunk volna Castelnau d'Aryból, elugrottam a város melletti magaslatra Nourouse köveit megtekinteni. Egyedül mentem, hisz Sámson betegnek számított. Azt beszélik, egykor egy vénasszony, ki hét kavicsot vitt kötőjében, erre jártában elszórta köveit e kopár földön s megparancsolta nekik: valahányszor egy városbeli asszony vét a szemérem erénye ellen, nőjenek valamicskét, és így növekedjenek mindig, míg csak össze nem érnek. Láttam a köveket, körüljártam őket. Nos, ha a történet igazat szól, kavicsból sziklává nőttek azóta, széltiben-hosszában négy öles sziklává, s mindössze ujjnyi rés választja el őket egymástól. A városbeliek hitték e gonosz mesét, ezt tapasztaltam, én azonban úgy vélem: egy felszarvazott férj hibbant agyából pattanhatott ki hajdanán."