Soproni útikalauz

Múzeumunk képtárának falairól az elmúlt ötven esztendő soproni festőinek művei tekintenek le: Baditz Ottó táj- és zsánerképei, a Stuttgartba szakadt, majd Münchenben akadémiai tanárként működött Igler Gusztár egy jellegzetes festménye, Seemann Kálmánnak és feleségének, a Lotz- és Székhely Bertalan-tanítvány Vörös Erzsinek megkapó művei, Mechlené Grossmann Hedvig, Fangh Dezső és mások képei. Nevezetes esztendő a város festészetének történetében az 1897. év, amikor Steiner Rezső (1854-1945), a jeles arcképfestő, megalapította a Soproni Képzőművészeti Kört. Ezzel egyesítette a széthulló erőket és megindította a rendszeres tárlatok sorát, melynek révén Sopron, a zeneváros, a festészet terén is a magyar vidéki városok első vonalába került. Nagyszámú, egymással versenyző, egymás példáján felbuzduló festőgárda tömörült a Körbe. Közülük sokan tettek szert országos hírnévre és nyerték a díjak és nagydíjak sorát. A két év előtt elhunyt Ágoston Ernőt, mint egészen kivételes tehetségű grafikust, egyéni színhatású festőt és rajzpedagógust, a fővárosban élő Kássa Gábort, mint széles skálájú, színben, mélységben és technikában egyaránt kiteljesült művészt tartja nyilván a magyar festészet. A Sopronban alkotók közül a Zala megyei Horváth József sajátos emberi és festői egyénisége évről-évre a képpé emelt látomások sorával gazdagítja az ország határain messze túlterjedő hírnevét. Horváth egyedülálló technikájú, nagyméretű akvarelljeinek mélye emberi és szociális mondanivalójával, az emberi test szépségét színekbe rögzítő tájképeivel a mai magyar akvarell-festészet egyik legnagyobb értéke, amit bizonyít a múltban nyert állami díjak egész sora és legújabban a Munkácsy-díj. A városkép és a Nagybányára emlékeztető táj állandó ihletője a festőknek.