Sütő András: A lőtt lábú madár nyomában

"KELEMENT messziről is el-elnézegettem.
Egy alkalommal elindult a hegyen fölfelé, de azután - ijedelmes pillantásaim közben - meggondolta magát és visszatért. Álmomban karácsonyfának láttam őt: Edelstein úr édenkerti ékszergyümölcseit ringatta, de reggelre kelve csak földi verebek potyogtatták rám vélekedésüket.
Kővel hajigáltam őket. Hálátlanság volt részemről, hiszen az ébredés tudományára oktatják ők is az emberiséget. Akire a magasság is potyogtatni kezdi megvető vélekedését, jó, ha kitöröli az álmot a szeméből és tennivalók után nézelődik, A felügyeletemre bízott Csendes ugyancsak megvető közönnyel - tükörtojás-szemében kék akácfákkal, tarlóval és fellegekkel -, nyálát csurgatva kérődzött a közelemben. Bendőlakó párkai tán azóta is eregetik szája sarkán a hosszú élet sorsfonalát: a szélárnyékosét. Matuzsálem kilencszázhatvankilenc esztendejének titka minden bizonnyal a közöny leheteti.
Egy-két gerezd muskotály reményében a szőlősbe kívánkoztam. A Tilos izgalmaiba. A kerítésen belül lopakodni, lefüleltetni, a karbiddal lövöldöző gazdától ízes káromkodást tanulni, menekülni, szarvasfiú-lábaim szökelléseiben gyönyörködni, át üldözőnek fügét mutatni; élni.
Elég legyen már a kérődzésből, Csendes!
Nyála után kaptam a botommal. Tovább csorgatta, nyugtalanságomat és homályos cselekvési kedvemet - tán a hozzá intézett szavaimat is megemésztve. Ürülékké magyarázva. Horpaszon vágtam tehát. Önzésem kegyetlensége - amivel, mint a mesében, emberi szavakat vártam el tőle - csak növelte közönyét. Szelíd állat lévén, lélegzet-közelből szólhattam hozzá. Akkori kedyenc verso-met szavaltam el neki: „Hadnagy uram, hadnagy"