Sütő András: Omló egek alatt

"Megérted életedben a nagyvilágnak reád vetett pillantását is, de halálod gyászát csak magunk viseljük; halhatatlanságod tápláló forrása az a nép marad, amelynek Gondját magadra vetted. Magadra öltötted nem csupán gondjait, amelyek mindenkor elviselhetek, hanem életed értelmeként: a Gondot, a közösségit, az egyetlent, a magyar szellem óriásaira szabottat, amely épp megosztottságában egységes, a virrasztóktól pedig emberfölötti erőt követel. Jól tudjuk, László: a testi törékenység, amilyen a Tied is volt, a halál ütésközelében termi gyümölcseit; ribiszketerheket viselve talán most is élnél, mert bizonyos, hogy apró aggodalmak között egyedül a Gond a szívkamrarepesztő. Ez jutott ki Neked, mert éppen ezt vállaltad, s ilyen teherrel a biológia kivételes ajándékaképpen juthatunk el csak az emberi kor végső határáig.
Aki pedig azt kérdezné: mi légyen ez a Gond, e szívet hasogató viselet: merüljön el a Te szavaidban, ott megtapasztalhatja, hogy az individualizmus csip-csup fájdalmain túl bátor férfiak után kiált a kollektivitás történelmi gondja. Mert ránk mért ítélet az egyéni élmény, az egyéni lét, az önmagunk megvalósítása, és fölmentő ítélet, miszerint senki sem felelős azért, hogy létezik, de ha valakitől számon kéretik a közösségi felelősségviselés gondja: a költő az mindenekelőtt. A másokért poklokat is megjáró poéta, az egyszeri jelenség, az individuum legtisztább megnyilatkozása a közösség olvasztótégelyében. Életed, életműved figyelmeztet újra: valóban nincs semmi az Egészen kívül. Az Egésznek szántad minden kötőszavadat, szárnyas álmaidat az álmatlanságokban, az Egésznek terhe pedig - nevezzük bár boldog munkálkodásnak, mindenképpen egy darabka végzet. A halálhoz elegendő, mert költősors, amelyben a népsors kémleli a jövőnek horizontjait. Sorsod a legnagyobbaké volt, László, a teherviselésben szívüket fölemésztőké. Azoké, akik a Duna-táji kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? - Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tied is, László. A mindannyiunk útjába állított, megkerülhetetlen Vallatás és örök Számonkérés a ránk mért feladatok véghezvitelének dolgában. Az élők röstelkedésével mondom a szokványos, de fájdalmasan igaz önvigasztalást: elmentél, hogy csöndes jóságodat, a vizek fényfodraira emlékeztető testi mivoltodat levetve, botlást, megalkuvást meg nem bocsátó szigorúsággal álh'ts bennünket lustrára; elmentél, hogy a mi gyarlóságaink e!é dobbanj konokságedzőnek, biztatásnak, eszméltetőnek, kötésnek, oldásnak, nyelvünk fölött virrasztó dajkának és emberségnek minden lehetséges embertelenségben. Itt voltál és azt írtad könyved homlokára: Arccal a tengernek. Hadd tegyem hozzá: és a tengerszemnek, amelyről székely népmesék regélik, hogy titkos mélységeiben a tengerrel társalog. Erről Teveled már nem beszélhetünk többet. Ki kell szárítanunk szemünkből a könnyet, hogy igaz ragyogásában fogja föl ragaszkodásunk a Csodát, amit ránk hagyakoztál."