Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek-Vadásznapló

"Még mindig loholunk utána. A nap régen túllépte már a vörös por szabta határpontot, javában szidom a kirongózit, amiért így elvarázsolta előlem az elefántot. Magyarul szidom. (Így mindkettőnknek jobban esik.) De egyszerre  csak torkomon akasztja-megtorpan. Mint a foglyot álló vizsla... Meghallotta az elefántot. Int, hogy hallom-e én is? De az én fülem nem vetekedhet az övével. Beletelik néhány perc mire én is neszét veszem. Távoli halk moraj: az elefánt gyomra korog! Ez a legizgalmasabb pillanat! Mikor ilyen váratlanul komolyra fordul a helyzet. Ilyenkor, mintha egy másodpercre minden megállna. A lélegzetem is. De még a világ forgása is. Rajtam ilyenkor vesz erőt a vadászláz. Még fogamat is megvacogtatja. Később, mikor már annyira vagyok, hogy lőni kell, akkorra már lehiggadtam, átestem a krízisen. Az egy helyből ismétlődő fújás-korgás mutatja, hogy az elefánt immár megelégelte a vándorlást, a hőség ellustította, beállt a sűrű árnyékába delelni. Békességben emészteni. Már csak hárman kúszunk feléje. Elöl a kirongózi, aztán én, utánam a tartalékfegyveremet hozó szerecsen. Négykézláb közeledünk, minden akadékos ágat, száraz rőzsét óvatosan félretolunk, térdünk-tenyerünk tüskék tűpárnája, de ezt ilyenkor nem érezzük. Előttem a kirongózi magasra tartott fél kezéből szórja a föld porát, annak szállása mutatja a légáramlás irányát. Ilyenkor, a délutáni órákban, különösen forgandó. Ha előre csapná szagunkat, máris fordulhatnánk hazafelé, az elefánt menten odébbállna. Hacsak "idébb" nem állna, ami szintén nem kívánatos. Oly közel vagyok már, szuszogó lélegzetét tisztán hallom. Legfeljebb még tíz lépés választ el attól a házmagasságú, irtózatos tömegtől, mégsem látok belőle tenyérnyit sem, oly sűrű ez az átkozott bozót."