Budapest, 1963. Szépirodalmi könyvkiadó, 307 oldal, a szerző fényképeivel illusztrálva, kiadói félvászon-kötésben, a papírborító széle kopottas, szakadozott, a könyv jó állapotban.
"Vén, korhadó fatörzs, amint rücskös hátára kapaszkodsz, hogy némi kilátást nyerhess, egyetlen reccsenéssel szakadt be alattad; hasig szorulsz a kelepcébe, várnod kell, míg társad odavergődik, hogy kihúzhasson. Se látsz, se hallasz a rengeteg szúrós növénnyel összevissza gubancolt fonadékban, egyetlen kívánságod marad csupán: minél előbb kikerülni ebből a disznóságból. Hogy soha többé bele nem mész, ezt ötpercenként megfogadod. Én is sokszor megfogadom. Kiszámíthatják, hányszor-négyóra hosszat tart az erdei séta. Dől rólunk az izzadság, a rongyokban lóg a ruhánk, mikor váratlanul-sűrű bozót ágait feszítjük szét-előttünk csillog az erdei tó! Mindent megbocsátok Andynak, pedig már nem győztem szidni. Tízszer is ráparancsoltam, hogy forduljunk vissza. Még azt is ráfogtam, hogy öt évvel ezelőtt álmában látott tavat arról a csúcsos hegyről. És lám, még is igaza lett. Itt állunk a tó előtt, mely az első pillantásra elpárologtatja felgyülemlett indulataimat. Szép, nagy tó, lehet vagy ötven holdas. Vadonban rejtett, ismeretlen, névtelen víztükör. Csodálatos tengerszem. Érdemes volt megizzadni érte. Egyik oldalát meredek sziklafal szegi. Vagy harminc méter magasságban kiszögellő kőorom látszik, magányos ezüstfenyő felejtkezik rajta. Könnyű oda felmászni. Kiálló kőpárkányokban, sziklarepedések közül fakadó bozótokban jól meg lehet kapaszkodni. Hamarosan fel is értünk, letelepszünk a viharvert ezüstfenyő alá, vastag, süppedő mohadunyhára. Mintha mesterséges kilátóhelyen lenénk, mintha csak számunkra készítették volna ezt a bársonyos páholyt, hogy annál jobban láthassuk a csodát: az elrejtett mesetavat. Ősi békességét tán soha meg nem zavarta emberi hang, titkai soha nem estek emberi szem prédájául. Csendes, napsütéses az őszi délután, végtelen nyugalmat áraszt a tóra. Tökéletes zavartalanság, időtlen mozdulatlanság honol ebben az itt felejtett paradicsomkertben-mintha megállt volna felette a világ kereke. Aranysárga vízirózsák közt néhány tarka tollú madár úszkál: Harlekinrécék, a magas észak lakói, a legpompásabb ruhájú vadkacsák! Amott meg szürkéskék jégmadár üldögél a faágon."
Méliusz Antikvárium
Kosár/Megr.
