Afrikai vadásznapló 1928. október - 1929. április
Budapest, 1961. Szépirodalmi Könyvkiadó, 263+239 oldal, kiadói papírborítóban, ajándékozási bejegyzés az előzéklapon, 2399979707798
, a gerincén a papír kopottas, egyébként jó állapotban.
1890 Ft
Ma aztán alaposan kijártam magam, és láttam annyi bivalyt, hogy számontartásuk lehetetlenné vált. Még sötétben elhagytam a tábort. A tegnapi esőtől megdagadt a folyó. Még az este csináltattunk a feketékkel egy hevenyészett bürüt (gyaloghidat jelent a „bürü"; magyarul, nem szerecsenül), hogy ne kelljen a derékig érő vízbe ereszkednünk. Amint hajnalban átimbolyogtam a bürün, kettétörött a botom, és belé hasaltam a vízbe. Ez magában véve még nem lett volna baj, de estemben ismét felszakadtak már gyógyulófélben lévő lábsebeim, és később nagyon zavartak a járásban. Pedig reggel fél hattól délután négyig mentünk. A tegnap este lőtt bivalyokat kerestük fel először, de rajtuk, néhány hiénán és rengeteg keselyűn kívül egyebet megint nem leltünk. Szinte elképzelhetetlen, hogy három ilyen hatalmas állatot néhány óra alatt hogy fel tud falni ez a hullarabló hiéna, sakál, keselyű népség. Mire odaértem, jóformán csak a tisztára rágott csontvázak beszéltek arról, ami ott az este végbement. Az elmúlást szó szerint veszik itt a trópusban. Ami kidől, vagy amit kidöntenek az élet színteréről, annak másnapra már a szél zörgeti bordáit. Harmadnapra pedig csontjait is széjjel hordják, akármilyen szép kövér bivaly volt is tegnapelőtt. A bennszülöttek ezért nem temetik el halottiakat. Reggelre úgyis kitúrnák a hiénák. Kár lenne a fáradságért. Az itt nyugvóknak nem lesz könnyű dolguk utolsó ítélet napján. Belé izzadnak, amig összekeresgélik darabjaikat. De térjünk a tárgyra. Előttem eddig ismeretlen állattal találkoztam, melyet meg is lőttem. A mi borzunkhoz hasonlít, angolul Honey badgernek hívják. Állítólag ritkaság. Rendkívül kemény, bátor kis jószág, sajnáltam is nagyon, hogy úgy megkínoztam. Hasba találtam és félig kifordult a gyomra. Lövés után mindjárt odakapott a szájával, úgy harapta, húzta ki saját beleit, melyek a futásban akadályozták. Az emberek utánaszaladtak, az állat fog vicsorítva nekik fordult, és addig küzdött, amíg botokkal nagy nehezen agyon nem verték. A feketéknek különös mulatság az ilyesmi. Tehetetlen, sebzett állatot ingerelni, kínozni, felér a legjobb tréfával. Akkorákat röhögnek, majd beleszakadnak.