Széchenyi Zsigmond: Csui!...

"Elfut a méreg, és amennyire szuahéli nyelvtudományom engedi, szidni kezdem Ndolót, amiért előttem mert lőni. Ndolo, aki különben legkevésbé sem gyáva, nagyon rossznéven veszi a dorgálást. Puskáját átadja Muindinak, és kijelenti hogyha őt gyávának tartják, akkor inkább hazamegy, csinálja Muindi helyette. Erre helyesebbnek látom sürgősen visszahúzódni a tisztásra. Felizgatott kedélyek csak bajt okoznak ilyenkor. Mikor aztán mindenki megnyugodott, újból bemászunk, felvesszük a nyomot.
Alig csúszunk néhány méterrel beljebb, máris újra kezdődik
a mulatság. Ideghasogató ordítással támad az oroszlán.
Amint az ágak rácsozatát széjjelnyomja előttem, szemközt lövöm. Hasra esik. Ismét feltápászkodik, visszahúzódik a bozót alá. Még kétszer odalövök, de a szoros gallyszövedék felfogja a golyót. A nagybeteg állat most teljesen átláthatatlan, vastag tüskecsomóba húzta be magát. Itt hörög előttem, de látni egy tenyérnyit sem látok belőle.
Várunk. Nem sokáig. Az oroszlán elhagyja a hörgést. Abban a reményben, hogy kimúlt, odamászom a tüskecsomó mellé. De onnét ismét hallom rövid, kapkodó lélegzetét...
A túlsó oldalról is megpróbálom, hátha onnét belátnék hozzá. Mikor már ott vagyok, olyat hördül rám, hogy megint csak visszaugraszt. Meglátni azonban most sem tudom.
Tisztes távolba húzódva tanácskozunk a továbbiak felől. Észrevesszük, hogy hatalmas előrenyúló faág éppen a tüskevár fölé hajlik, amely alatt az oroszlán rejtőzik. Muindi, kövekkel kellőképpen felpakolva, macskaügyességgel mászik ki az ágon, onnét kövezi az alatta lapuló fenevadat. De az oroszlánnak elment már a támadó kedve. Egy-két rekedtet morog a hozzápottyanó kőre, anélkül hogy egy tapodtat is mozdulna.
Aztán Muindi jelezget a fatetőről, hogy ő már látja, jöjjek fel, lőjem agyon onnét! Ezt mondani könnyebb, mint megtenni. Famászó korom óta vajmi keveset gyakoroltam ezt a sportot."