Tamási Áron: Jégtörő Mátyás

"— Jaj, nem! — mondta kicsi Márta és felugrott a rúdról, hogy ő akármit megcsinál inkább. Erre az öreg kézenfogta és bevezette a szobába. Ahogy beléptek, senki sem szólt semmit, csak gyönyörködéssel nézték a fontos csemetét. Elek bácsi egyenesen odavitte Mátyáshoz, aki ültéből felnézett rá és azt mondta:
— Szerusz!
— Mehetünk! — indított erre Anti bácsi is, a hasas.
Mintha kürt harsam volna fel, minek a hangjára száguldani kell a háborúba, kicsi Márta úgy az apja nyakába esett. Mátyás azonban fogta a kezét és nem hagyta hosszúra az apa szorongatását. Elől a két fiatal ment, utánuk Elek és Antal. S így éppen a szakaszvezető asszohy és a parázsló kicsi házigazda maradt otthon, mintha azt játszották volna mindnyájan, hogy lám, melyiket találjuk élve, amikor visszatérünk.
Alig akart vége szakadni a hosszú útnak, amelynek minden lépésre kisebb-nagyobb csecse volt, de kemény! Végre mégis, közel a templomhoz, rámentek egy nagy kőházra, minek az ablaka alatt fenyőfák állottak őrt még fényes nappal is. Végigdöngettek egy hosszú tornácon, majd ahol a tornác meghasasodott, egy üveges ajtó előtt megálltak. Anti bácsi lépett előre, mert a kövér mindig inkább hordozza a szerencsét. Kopogtatott s azzal bényitott az üveges ajtón, s a többiek sem maradtak el tőle.
Nagy és uras szoba volt, amit láthattunk. Az ablak mellett íróasztal, rajta számtalan penna és ceruza; és egy feszület, de az nagy. Az egyik falon három kövér és egy sovány papnak a képe csüngött, a másik falon pedig öt nagy falióra egysorjában s tikk-takkozva kergette egymást.
Egyebet is szerettem volna megnézegetni, de attól elütött a pap, mert egy másik szobából egyszerre oda-termett, ahol mi voltunk. Az emberek szépen köszöntek neki, de nem is lehetett rossz ember, mert ő is szépen fogadta.
Közepes termetű ember volt, nem a legeslegsoványabb, de sápadtszínű és ragyás.
— Gyónni nem szükséges? — kérdezte a fiataloktól.
— A tegnap gyóntunk! — védekezett Mátyás.
— S azóta nincs, legalább egy petty?
— Én nem pettyeztem.
Kicsi Márta lesütött szemmel hallgatta, hogy milyen darabosan beszélnek ezek a férfiak. A pap nem is háborgatta őt, hanem szelíd örömmel nézte, mint a jó pásztor a bárányt, mielőtt kicsapná a legelőre."