Budapest, 1985. Szépirodalmi Könyvkiadó, 609 oldal, kiadói, egészvászon-kötés, szép állapotban.
1500 Ft
A levél Gyulafehérvárra szólt, ahol fiatal kanonok volt akkor Áron bácsi, vagyis a Márton nagyapám testvéröcse. Maga a levél is mutatta, hogy a bajokat csakugyan megbeszélték, mert apám csak nagy szükségben és sátoros ünnepek alkalmával szánta rá magát az írásra. De mutatta egyéb is, hogy a bajok apasztásának lehető módjait beszélték meg, mert nagy nekirugaszkodással indult el a hét. A buzgalmat már azon az este látni lehetett, mert amikor a két tehén hazajött a csordából, apám a kovácshoz vezette őket, hogy a kovács patkót üssön a tehenek lábára. Én is mentem apámmal, hogy szükség esetén riasszam utána a teheneket. A kovácsot a szomszédból kerítettük elő, ahol benne volt egy nagy gyülekezetben, melynek egy öreg okulárés ember kalendáriumot olvasott. Figyelmesen hallgatták az emberek, amit a kalendáriumból hallottak, de nem mindent hagytak helyben, hanem a helytelen dolgokat kijavították. A kovács is, akinek egyik lába erősen lőcsláb volt, szerette az ilyen kijavításokat, mert igen tudományos ember volt. Mégis hamarosan otthagyta a társaságot, egy kis fújtatóval begyújtott a műhelyben, s mialatt a holt szenek izzásba merültek, megnézte a tehenek lábait, hogy hova kell patkót verni és milyent. Az egyiknek csak a két első lábára kellett, de a másik mindegyik patkóját elrúgta volt a csordában. Este még az egészvágású szekeret is elkészítette apám, hogy reggel minél korábban indulhassunk Mordiczába, mert a szombati iddogálás miatt a sarjúhozás elmaradt ama vasárnapi napról. Másnap csakugyan hazahoztuk a sarjút, de olyan korán, a csordát még a falu végén találtuk, amikor jöttünk hazafelé. Utána a félvágású szekérbe fogta apám a teheneket, és elment velük az erdőre, hogy egy szekér fát hozzon. Mivel Mogyorós-telek felé ment az erdőbe, Annát és engemet is felültetett a szekérre, s elvitt egészen a kaszálóig, ahol mi szépen leszálltunk, és estig megszárítottuk a sarjút. Azt a napot azonban sokáig nem felejtettem el, hanem a különleges emlékezésem keretébe foglaltam. Az első nap volt ugyanis, amikor a nénémmel úgy dolgoztam együtt, hogy messze voltunk a háztól, s nem is volt egész nap senki más velünk.