Terry Brooks: Shannara öröksége-Az ifjak

"Egyetlenegy tárgya volt, amit néminemű támpontnak lehetett tekinteni: a nyakán viselt, apró bőrszütyő, és a szütyőben három kő, olyan tökéletes formájúak, hogy az ember tündérköveknek hihette volna őket, amíg tüzetesebb vizsgálattal meg nem állapította, hogy közönséges kavicsok, amelyeket kékre festettek. Mivel pedig a zacskót annak idején a csecsemő Wren nyakában találták, vélhetőleg az ő öröksége volt.
Gyanúja szerint Garth tudott valamit a dologról, bár nemleges választ adott, amikor egyszer rákérdezett. De volt valami a tagadásában, amiről a lány arra következtetett, hogy mentora kertel. Garth a legtöbb embernél jobban értett a titkolózáshoz, ám neveltje közelebbről ismerte, semhogy teljesen bolonddá lehessen tenni. Ha arra gondolt, hogy az egyébként nyíltszívű Garth épp ebben a kérdésben köntörfalaz, néha annyira méregbe gurult, hogy szerette volna megrázni a romanót, de aztán inkább uralkodott haragján és csalódásán. Garthot nem lehet nyaggatni. Majd beszél, ha akar.
Vállat vont; ha a származása jutott eszébe, mindig ezzel fejezte be a töprengést: egy vállrándítással. Mit számít? Ő az, aki, bármilyen családfáról pottyant is ide: romanó lány, akinek az életét a legtöbben irigyelnék, ha őszinték lennének magukhoz. Övé az egész világ, mert egyetlen részéhez sem kötődik. Oda megy, ahová akar, azt teszi, amihez kedve van, és ez több, mint amit az emberek zöme elmondhat magáról. Mellesleg számos romanó atyafia is kétes tőről sarjadt, de még senki se hallotta, hogy panaszkodtak volna miatta. Élvezték a szabadságot, élvezték, hogy megszerezhetnek mindent és mindenkit, amire kedvük szottyan. Nem épp elég jó ez Wrennek is?
A botjával piszkálgatta a port. Persze, de a románok között nincsenek elfek. Egyikben sem folyik Ohmsíbrd és Shannara mágikus vére, egyiket sem zaklatjuk álmok...

Észrevette, hogy Garth nézi. Rávillantotta zöldesbarna szemét, és mutogatott valami semmitmondó választ, miközben arra gondolt, hogy egyetlen romanót sem képeztek ki olyan alaposan a túlélésre, mint őt. Ugyan miért?
Ittak még egy kis sört, lefojtották a tüzet, aztán magukra csavarták pokrócukat. Wren sokáig feküdt ébren, élete megválaszolatlan kérdéseivel, hiányos kirakósával viaskodva. Amikor végre elaludt, akkor is nyugtalanul hánykolódott, álomtöredékek után kapkodva, amelyek, mintha szántszándékkal gúnyolnák, nyári zápor esőcseppjeiként folytak ki az ujjai közül, és nyomban eltűntek a feledésben.
Amikor hajnalban felébredt, a vénember vele szemközt guggolt, és a hamut bökdöste egy pálcával.
- Na végre! - horkantotta."