Tóth Béla: A debreceni rézmetsző diákok

A RÉZMETSZÉSRŐL

A rézmetszés az ötvösöknek amaz eljárásából fejlődött ki. mellyel fémlemezeikbe különböző diszítéseket véstek, s ezekről néha ellenőrzésül, próbaképpen levonatokat is készítettek olyan formán, hogy a bevésett mélyedéseket festékkel töltötték ki, s azt nedves papírra dörzsöléssel vagy préseléssel átvitték. A kifejlődött rézmetsző művészetnél a metszés alapja egy sima rézlap, amelybe a művész vagy mester egy ferdére élezett apró vésővel, melynek gomba alakú nyele a metsző tenyerébe simul, vési bele az előre felrajzolt képet vagy szöveget. A vonalak mellett szerepe van a rézmetszésben az un. pontozásnak is. Ennek eszköze egy hegyben végződő acélpálcika s egy kalapács. A pontozást főleg az árnyékolásnál, tónusadásnál használják a művészek. A rézmetszői eljárások közé tartozik még az un. hidegtű. E módszernél, amelyet szinte kizárólag csak festőművészek használnak, a készítők a finom, tónusos rajzot egy éles acéltűvel karcolják a lemezbe. Korán megjelent a rézmetszés módozatai között az un. mezzotinta is, melynél a lényeg az alapul szolgáló rézlemezeknek egy fogazott acéllappal való felborzolása, foltszerű hatások elérése céljából. Beszélhetnénk még más eljárásokról is (pl. a rézkarc), de rézmetsző diákjaink kizárólag a vonalmetszés és pontozás eszközeivel éltek. Egyébként is ezeknél érhető el a legnagyobb számú levonat, mintegy 1000 körül. A lenyomatok úgy készülnek, hogy a kissé felmelegített lemezt bekenik fesTékkel, a mélyedéseket jól teletömködve, majd a felesleget fakéssel eltávolítva, a lemezt szövetdarabbal tisztára törölve, az így előkészített rézlapra nedves, puha, alig enyvezett, un. szívópapírt tesznek, e fölé pedig egy vastag nemezlapot, s ezután az egészet két szorosra állított fa- vagy fémhenger között átpréselik.