Verne Gyula: Dél csillaga

"A kettesével befogott és néha öszvérekkel is megerősített lovakat két, a bakon egymás mellett ülő kocsis hajtotta nagy ügyesen. Az egyik tartotta a gyeplőt, a másik pedig óriás horgászbothoz hasonló, hosszú bambusznyelű ostorral nemcsak ösztökélte, hanem irányította is a lovakat.
Az út Beauforton, a Nieuweveld hegység lábánál fekvő csinos városkán visz keresztül. Áthalad a hegyláncon, érinti Victoriát, és végül elérkezik az Orange folyó partján fekvő Hope-townba - a Jóreménység városába -, majd onnan Kimberleybe, és a tőle csupán néhány mérföldnyire eső legfontosabb gyémántmezőkre.
Nyolc-kilenc napig tart a fárasztó és egyhangú utazás a kopár Veiden keresztül. A vidék majdnem végig lehangoló, vöröslő lapály, szanaszét heverő, a morénak szétszórt hordalékára emlékeztető kövek, szürke sziklák a talaj színén, sárgás, gyér fű, kiaszott cserjék. Művelésnek, természeti szépségeknek nyoma sincs. Itt-ott nyomorúságos tanyák. Tulajdonosaik, mikor a gyarmati kormánytól megszerezték a földet, egyúttal megbízást kaptak, hogy vendégül lássák az átutazókat. A vendéglátás azonban csak a legelemibb szükségletekre szorítkozik. Ezekben a különös fogadókban nincsenek ágyak az emberek, alom a lovak számára. Élelmiszer sincs más, mint néhány doboz konzerv, ami többször körülutazta a világot, s azt is aranysúlyban kell megfizetni.
így azután a lovakat ki kell csapni a pusztára, hogy a kövek alatt fűcsomókat keresgélve szerezzék meg táplálékukat. Amikor indulásra kerül a sor, nem könnyű összeterelni őket, és meglehetős időveszteséggel jár.
És hogy ráz ez a kezdetleges alkotmány a még kezdetlegesebb utakon! Ülés nincs más, mint a kisebb poggyászdarabok elhelyezésére szolgáló ládák teteje, amin a szerencsétlen utas egy végevárhatatlan héten át úgy zöcskölődik, mint a gőzkalapács. Olvasni, aludni, de még beszélgetni is lehetetlenség, viszont az utasok legtöbbje éjjel-nappal úgy füstöl, mint a gyárkémény, iszik, mint a gödény, és ehhez mérten köpköd.
Cyprien Méré válogatott társaságba csöppent, a sehonnai népség valóságos mintapéldányai közé, akik a földkerekség minden tájáról összeverődnek, mihelyt híre fut, hogy valahol aranyvagy gyémántmezőt fedeztek fel. Volt ott egy hórihorgas, kacsázó léptű nápolyi, hosszú fekete hajú, pergamensárga bőrű, sunyi tekintetű alak, aki Annibale Pantalacci néven mutatkozott be, egy Náthán nevű portugál zsidó gyémántszakértő, aki nagy lelki nyugalommal ült a helyén, és filozófus szemmel nézte a világot, egy lancashire-i bányász, Thomas Steel, vörös szakállas, tagbaszakadt fickó, aki cserbenhagyta a kőszenet, hogy Griqua-landban próbáljon szerencsét, egy Friedel nevű német, aki úgy beszélt, mint az orákulum, s a gyémántbányászat minden csínját-bínját ismerte, anélkül hogy valaha is látott volna nyersgyémántot."