Vicki Baum: Hotel Sanghai

"Azután kinézett a vonat ablakán. ÖOdakinn finom őszi napsugár látszott, a vonat pontosan futott be az állomásokra, két kis iskolásleánykát pillantott meg: mindkettő hátán hurcolta kis testvérét és komoly méltósággal üdvözölték egymást. Ekkor már elhitte Yoshio, hogy megint Japánban van.
Egy karcsú katonatiszt várta őt a tokiói pályaudvaron, ugyanis csak Kitarónak írta, meg érkezését, hogy elkerülje a rokonok és barátok tolongását. Yöshio, a láztól legyengülve, érezte, amint könnyek tolulnak a szemébe a viszontlátás örömétől. Kitáró sem szégyelte, hogy nagyszerű egyenruhájában könnyezni kezdett,
A pályaudvar előtti tér oíyan volt, mint Berlinben, mert a fiatal építészek magukkal hozták ajándékba a lapos tetők és egyenes vonalak kultuszát. Kis asszonykák futkostak tarka kirnonóikban az autók és villamosok között, keresztül az úton. Nem, Tokió nem volt a világ legszebb városa, amint azt Yöshio honvágyában elképzelte, még csak nem is a legtisztább. Éppen olyan világváros volt, mint a többi, üzletekkel, reklámokkal, közlekedési rendőrökkel, rikkancsokkal, tolongással, porral, a huszadik század minden sivárságával. A legtöbb ember valami furcsa kendővel szaladgált, valami fekete maszkkal, amit a szájuk elé szorítottak és szalaggal kötöttek meg a fülük mögött. — Járvány van — mondta Kitáró. — A fertőzéstől fémek. — Yöshio csodálkozott a naivitáson, amellyel egy ilyen kezdetleges szájkosártól remélték egészségük biztosítását. Csodálkozott azokon, akik európai ruhákban, de gólyalábakon járkáltak, és azokon is, akik kimonóhoz széles kauboj kalapot vettek fel. És nevetett az olajozott papirosernyők tömegén. Leányokon, akik mozdulatlan babaarcúra sminkelve szaladgáltak, de ehhez azért kimonót viseltek. Asszonyokon, akik európai ruhát hordtak és ebben elég csúnyák voltak rövid, vastag és kicsit görbe lábaikkal. Jelena jutott az eszébe és úgy érezte, hogy mindenkinél többet ér.
Kitáró hirtelen felnevetett és Yöshio pillantása követte kinyújtott ujjának irányát. Egy európai ember állott a járda szélén, japáni ruhában. Gyanútlannak látszott és valószínűleg nem tudta, hogy amit kimonónak vett fel, az hálóing volt, de olyan módon; ahogy a halottakra szokták ráadni. ~ Egy idegen holttest hálóingben — mondta nevetve Yöshio és egyszerre valami végtelen közösséget érzett honfitársaival."