Vujity Tvrtko: Újabb pokoli történetek

"Megjelenik az ajtóban az üstös, vele együtt Csaba és a doktornő is belép az étkezdébe. A konyhás hajbókolva jön elénk, alázatosan invitál az egyik asztalhoz, hogy ott megkínálhasson az itteni ételkülönlegességgel, de a doktornő udvariasan visszautasítja a meghívást.
- Jobb, ha nem esznek belőle — böki ki az orra alatt. Azért leülünk. Irtó-zatos ricsajjal berobbannak a betegek is, és egy pillanat alatt olyan tömeg lesz a teremben, hogy jóformán nem kapunk levegőt. Az üstös fickó persze azonnal mellettünk terem, és szabadkozva ajánlja, hogy majd ő kiszabadít bennünket ebből a pokolból. A doktornő azonban jelez, hogy inkább maradnánk. Gyilkos pillantást vetek feléje, de lepattan róla, sőt, megnyugtatóan visszamosolyog. És igaza van. Mert soha az életben nem leszek többé egy helyiségbe zárva félszáz leprással. Erőt veszek magamon, végigpásztázok szememmel a kanalazó betegeken. Néhol hiányzjk egy-két ujj, az arcokon a bőr is megereszkedett kissé, akad, aki bottal tud csak mozogni, de ha valaki belépne ebbe a fülledt és a leprás fekélyek édeskés szagával telt levegőjű helységbe, elsőre nemigen látná a különbséget egy átlagos fekete-afrikai menzához képest. Amikor azonban lecsendesednek a betegek, hirtelen félelmetessé válik az étkezde. Akkor ugyanis élesen lehet hallani a tányérok fölé hajoló fertőzöttek halk, sípoló lélegzését. Mintha mindannyiuknak összeszorult volna a torka, s alig tudnák beszívni a levegőt. Egyszer csak gurgulázás hallatszik az ajtó felől. Meztelen, csodálkozó tekintetű kisgyermek bukkan föl az ajtóban, s totyogni kezd befelé. Apját szólongatja. A betegek is, mi is serényen nyújtogatjuk a nyakunkat, a kicsi alig látszik ki az asztalok mögül. Megfagy a levegő. Csörrennek a kanalak, az asszonyok hangtalanul sírni kezdenek. Aztán a férfiak közül is elered néhánynak a könnye. Fejüket karjukra hajtják, s vállukon látom csak, hogy rázza őket a zokogás. A gyermek leírhatatlan hatást tesz a betegekre. Axmann doktornő felénk fordul.
- Siratják, és a könnyeikkel az Úr irgalmát kérik számára - magyarázza. - A saját haláluk nem rendíti meg őket annyira, mint ezé a kisgyermeké.
A doktornő egy percig szelíd szánalommal néz a kicsire, aztán hirtelen felpattan és kifelé indul. Annyira már kiokosodtam az elmúlt napokban a személyiségén, hogy tudjam: semmi sem idegesíti annyira, mint a tehetetlenség. Nem sokkal később az egyik barakknál látom viszont, amint épp a fiúcskát vizsgálja. Apja tartja ölében a gyermeket, s az dúdolva lóbálja lefelé kávébarna lábacskáit a férfi térdéről."