Vujity Tvrtko: Utolsó pokoli történetek

Sándor 1992 márciusában lépett be a baptista egyházba. Hamarosan pedig megalapította az egyház segélyszervezetét. Annyi pénze volt, hogy névjegyet csináltasson magának. Azzal aztán házalni kezdett. Cégekhez, vállalatokhoz ment pénzért, hogy élelmet, mosószert, ruhát vihessen Szabolcsba, Békésbe, Borsodba. Kezdték megismerni a nevét. Szenczynek egyre szívesebben adtak pénzt, mert tudták, hogy a baptista férfiban megbízhatnak. Sándor közben megalapította a baptisták kábítószereseket istápoló szervezetét is, és felszentelték lelkésszé. Reverendát öltött feleségül kérte a gyülekezete egyik hölgy tagját. Gyermekeik születtek, beköltöztek a felekezet egyik szolgálati lakásába. Közben megtérítette az öccsét is, István a baptisták oszlopos tagjaként számos segélyakciónak volt a részese.
Csakhogy Szenczy rövidesen úgy érezte, hogy nem csupán a magyar elesetteken szeretne segíteni. Épp vacsorához készült a családjával, amikor a tévében egy Szarajevóról készített riportfilmet kezdtek sugározni. Az atya mozdulatlanul bámulta a véres képeket, a háborútól szenvedő embereket, s amikor egy éhező kisgyermeket mutattak, maga alá húzott egy alacsony széket és lehup-pant rá. Húsz percen át némán hallgatta, amit a riporter mesélt a szarajevói nincstelenekről, az öldökléstől megtépázott polgárokról. Majd felállt, átment a feleségéhez és így szólt:  - Szarajevóba kell mennem, hogy segíthessek az ott élőkön.
Az asszony egy csöppnyi rosszallással ráncolta össze a homlokát, de semmit sem mondott. És Sándor gyűjteni kezdett. Multinacionális cégeknél kopogtatott segítségért, nagyvállalatokat keresett fel támogatásért. Nem pénzt kért. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert. Először hiába ment. Meg se hallgatták: kidobták. Másodszor már leültették, végighallgatták, mit akar, s csak utána dobták ki. Harmadszor adtak neki némi segítséget, legtöbbször azért, hogy befogják a száját. Negyedszer teletöltöttek számára egy egész kamiont. S ötödszörre... ötödszörre már a kamiont is ők adták."