Wass Albert: Farkasverem - 1934.

"A dombok megunják a havat és összeszövetkeznek a nappal. Apró kis patakokat indítanak s rájuk parancsolnak, hogy a havat tüstént leszállítsák hátukon a tóba. A jég még áll, már zöldesszürke és a napsütötte hólé lassanként becsipkézi a széleit. Az országút lucskosan tekerőzik akár egy csúf fekete kígyó s a számosújvári vásárok napján megint csak szekerek zörögnek rajta és gyűlnek rakásra a füzesi kátyúknál.
A házak táján rohadni kezd a télen át összegyűlt szemét, poshadt s keserű szaga van a faluknak. Déltájt, ha erősebben tűz a nap, a trágyadombok is párálnak már.
Tehát tavaszodik.
Néhány nap, s a dombokon alig marad a hóból valami. Az is az iszákosokban, karcsú fehér vonalak alakjában nyújtózgat a piszkos-színű gyepen. A vonalak egyre vékonyodnak. Délutánonként hanyattfekszenek a napra, s a fogyasztókúra használ.
Az út s a falu csupa latyak és pocséta. A föld odakint vízzel telve s szortyog, ha rálépnek.
A csudákfalvi farkasok nyugtalanok lesznek a ketrecükben. Vinnyognak, kaparják az ajtót. Rápolthyné pedig egy meleg délután örömtől csillogó szemekkel kezd tapsolni a drótkerítés mellett.
— Lesznek kicsi farkasok! Lesznek kicsi farkasok! Jaj milyen jó, jaj milyen jó, jöjjön András, nézze! Jöjjön Mihály, nézze! Jöjjön Juon, nézze! Juli, Nastasia, jöjjenek, nézzék! Jöjjenek, jöjjenek gyorsan! Lesznek kicsi farkasok! Lesznek kicsi farkasok!
S boldogan tapsol a látványnak. No lám, jön a tavasz.
Jön bizony. És nem tudják megállítani sem az éjszakai fagyok, sem a szél, sem egyéb más. Jön és a megáradt réteket teledobálja vadrucákkal, a tóról lesöpri a zöld jeget S a fűzek ágaira puha barkákat simogat egyszeribe. S már napok haladtán itt-ott kis sárga virágok is csodálkoznak elő a déli lejtők meredek martjairól.
Rápolthy Jenő órák hosszat ül a szobájában, ceruzájával idegesen verdesi az asztal lapját és kinéz az ablakon.

A kutyák naphosszat ugatják a márciust és a konyhaszag ellepi a kertet, álmosan és lomhán, akár a Nastasia éneke.
Az írás nem akarózik. Nézi a platán csupasz ágait, s az ég fölötte zöld, mint a tavaszi gyep. Néha köhög. Délután sétálni megy, rucát les a réteken, vagy az erdőszéli tehénpalacsintákban szalonkanyomot keres.
Hazamenet sok mindent gondol. — Aztán a szobában ott a vacsora, de a bor savanyú és a hús száraz, rágni kell, dühösen, kitartóan rágni. A kutyák ugatnak kint, a szobában nyirkos, hideg és szellőzetlen a levegő.
— Majd holnap, — mondja, — holnap írni fogok.
Bekecsét veszi s kimegy az éjszakába. Sötét és sáros a falu. Szortyog és cuppog a bakkancsa, egy-egy kuvasz utána vakkant, amíg betér a korcsma felé."