Wass Albert: Tavak és erdők könyve

"Egyszerre csak különös, susogó hang ütötte meg a kis szarvasborjú fülét. Megállt, hallgatózott. Lehetett volna talán távoli forrás szava is, de mégse volt az. Titokzatos hang volt, szinte félelmetes. A kis szarvasborjú remegő lábakkal állt ott a keskeny sziklacsapáson. Szeretett volna visszafordulni anyjához, biztonságba, de a kíváncsiság nem engedte. Lassan, óvatosan megkerülte az útjában álló nagy fekete sziklát, és ahogy kilépett a mélység peremére, a titokzatos susogás valóságos sustorgó zúgássá növekedett hirtelen, és úgy tűnt, mintha minden oldalról egyszerre jött volna. A kis szarvasborjú lába legyökerezett a rémülettől. S ahogy előrehajolva alánézett a lapos sziklaperemről az alatta lévő mélységbe, szeme megakadt egy nagy fekete rettenetes valamin, mely ott lapult ugrásra készen a sziklafal aljában, és mozgott is, gonosz, alattomos csúszó-mászó módjára, mintha vastag fekete kígyó-forma karjaival ki akart volna nyúlni érte a sziklaperemre.
Felnyögött rémületében a kis szarvasborjú, aztán megfordult, és futott visszafele a keskeny, sötét sziklacsapáson, amilyen gyorsan a lábai vitték, sírva, kiabálva torkaszakadtából, mintha a rettenetes nagy fekete szörnyeteg ott nyúlkált volna feléje szörnyűséges fekete mancsaival minden sötét sziklakő mögül.
Rémült segélykiáltásait meghallották odafönt, és a vezértehén megállt, mintha lecövekelték volna. A kisborjú anyja megismerte fiacskája hangját és válaszolt reá, majd magasra emelt fejjel, első lábaival nagyokat dobbantva megindult vissza, a panaszos hang felé, harcra készen. A bika is megfordult, és agancsát megrázva haragosan belebődült az estébe. Máskor is megesett, hogy hiúz vagy farkas rátámadt hátramaradó szarvasborjakra, de a nagy, hatalmas bika hangjára ijedten iramodtak tova. Mordult hát újra egyet, fenyegetően, de akkor már feltűnt a csapáson a kis szarvasborjú. Lihegve jött, hosszas ugrásokkal, rémülten."