A Kent család története I-VIII.

"Persze ami a taktikát illeti, más volt a helyzet. Annak nagyon is kézzelfogható és fenyegető jelei voltak.
Egyszer Phillipe kora reggel az apja birtoka felé kóborolt, és találkozott három mocskos öltözetű szolgával, akik nagy kosarakkal a falu irányába kutyagoltak. Bár nem viseltek libériát, az arckifejezésükből, ahogy rögtön megismerték őt, látta, hogy kentlandiek.
Mozdulatlanul állt a vontatóul szélén, s nézte, ahogy azok hárman me'gállnak néhány lépésnyire tőle.
- Ejha, e'mmeg itt a francia fattya! - vigyorgott a legfiatalabb közülük. - Még van mersze napvilágnál idedugni a képit!
Egyik társa gyorsan lehajolt, felkapott egy követ, és erősen meghajította.
Phillipe nem hajolt el elég gyorsan. A kő a homlokához csapódott, lüktető, vérző sebet ütve.
Phillipe morogva nekitámadt a szolgáknak, s csak akkor fogta vissza a lendületét, amikor látta, hogy ketten nagyobb kövekért szaladnak, a harmadik pedig ledobta a kosarát, és a csizmájába nyúlt a böllérbics-kájáért.
A penge megvillant a ferde napfényben. Talán megverekedett volna a három tahóval, de fegyvertelenül a halálába rohanni, azt már nem. És ha súlyosan megsebesítik ? Vagy akár megölik ezek a senkiháziak ? Még dühöngve habozott, de valójában már tudta, nem vállalja a kockázatot, hogy anyja esetleg itt marad halott vagy sebesült fiával. Azok után, hogy annyi erejét és reményét ölte abba, hogy idáig eljussanak...
Fityiszt mutatott a szolgának, és franciául jól elkerekítve sarkon fordult.
Gúnyos nevetés volt a válasz, és legalább ugyanolyan cifra angol káromkodások, mint az ő francia szitkai. Elvörösödött arccal meggyorsította a lépteit, és a folyótól befelé vezető ösvény mellett álló facsoportot vette célba. Tudta, hogy helyesen cselekszik. De akkor is megalázó volt...
A szolgák utánaeredtek, hogy megdobálhassák kővel, de nem sokáig üldözték. Amint a fák között volt, gyorsan lerázta őket. Dombokon át tért vissza Tonbridge-be, s csak addig állt meg, amíg lemosta homlokát egy patakban.
Egyre csak a szolgák gúnyos szavai kínozták, amíg vissza nem ért a fogadóba, s állandóan figyelmeztetnie kellett magát, hogy az igazi, nagy célt kell szem előtt tartania. Nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy elmeneküljön, mint hogy nekik menjen, és beléjük fojtsa mocskos sértéseiket."