Balázs Ferenc: Zöld árvíz

"Minden más csendtől különbözik ez az ünnepicsend.
A vihar előtti csend egy pillanatig tart csak s lefojtott, rosszakaratú, ijesztő és süket. Az élet megszűnik, a csiga házába bújik, az erdő állatjai meglapulnak barlangjaikban, a madarak ijedt szemekkel pislognak fészkeikben, a fák levelei megmerevednek. Az éjszakai csend is más. Akkor pihen az élet, de résen áll, vigyázókat állít. A tücsök nem alszik, a csillagok sem, a fák pedig álmukban sóhajtoznak. Az ünnepi csend olyan, hogy azt hallani lehet, mert akkor megáldottén mosolyog az élet. Megduzzadt az isteni jelenlét által. A göröngyök csillognak, a póknak minden szabad a szobában, a békavirág hajlonghat az ösvény közepén, le nem tapossa senki. A szívek mosolyognak és egymásra találnak. Nincs tovább: az Isten él. Ez nem üdvösség, ez nem helyettes elégtétel, ez nem Nirvána és nem semmi emberi okosság, amely a megmagyarázhatatlant akarja megmagyarázni. Az ember testvérré válik a fákkal abban is, hogy nincs mit mondania, kérdések nem bántják. Csak hajlong, mosolyog, rügyeket bont, a földet szopja gyökereivel, él.
Ezt az ünnepi áldott csendet várták már hetek óta a lekenyésiek. Ennek az ünnepi csendnek boldog tüze már ott parázslón hetek óta a szievekben, de fellángolni teljes erővel csak mára akart, ünnepnek szent vasárnapjára.
A fák és a napsugár, meg a langyos levegő, készen állónak. Visszafojtott lélekzettel várták a bogarak is a harang megcsendülését. A lobogás helyett azonban fojtó füstöt fújtak a lelkek máglyái ezen a reggelen. Tegnap fekete madár repült át felettük s szájából vizet köpött a parázsra, hogy kioltsa.
Ott bújt meg a fekete madár a lekenyési postás bádogdobozában ünnep szombatján délután, nem is egyedül, de negyvened magával. A pap is látta, le is kacagta, pedig a baj akkor már el volt végezve s aki útnak indíotta, az sem volt más, mint a lekenyési pap sajátmaga."