Bársony István: Lármás vizek

"A sárga virággal borított laposnak tart egy ember.
Amíg a tocsogón szép lassan átlábal, óvatosan keresi az irányt: hol rövidíthetné útját legkönnyebben. A tavaszi szél meglengeti őszbe vegyült haját; barázdás arcán az élet viharainak, nyoma látszik.
Előle, a mocsár széléről, minduntalan kiröppen egy-egy gyors szárnyú madár, amelynek hosszú csőre s csesszenő-csekkenő hangja van. Úgy csapódik fel a mocsárból, mint a szöcske, s villámgyors, cikcakkos röpüléssel surran arrább. Ezek a sárszalonkák.
Kerezsi, a vén pákász az érben halászgatott, s most hazaigyekszik rétszéli sátrába, amit nádból tákolt össze. Egy szál ágas van leverve a földbe, s azt kétoldalt korhadt cölöp támogatja. Az ágasra ráborulnak az összefont, begúzsolt nádkévék. Esőtől be nem ázik, de az örökös nyirkosságtól, ami itt van, mégis nedves az alja s a környéke.
A nagy bajuszú pákász maga költözteti arrább a sátrát, ha nagyon emelkedik a talajvíz, s amiatt már „dombot" kell keresnie. Az efféle baj könnyen utoléri a szegényembert, akit az ág is húz. Hol van a régi jó világ?! sehol sincsen! sohasem is lesz olyan ezentúl. Amikor szabadon s jól élt a szegény nép abból, amit a lápok, a mocsarak kínáltak neki, s amit az urak meg nem becsültek, megvetettek. Gyékényt vágott a pákász családja, s kosarat font belőle; csíkászott, halászott, ingyen jóllakhatott. Fűtőnek, tüzelőnek ott volt a száraz nád meg a tőzeg. Ami kis jószág akadt: malac, liba, ruca, az mind feljavult a pompás legelőn. Ügyelni sem kellett rá: hazament estére magától valamennyi. A rétség bő vize nem engedte, hogy szárazság, aszályos istencsapása rontsa a környékbeli népet; jóltartotta föld alatti szivárgással a határt; éledés és üdülés volt abban. S ennek lassanként örökre vége lesz már. Eltűnnek a vizek ..."