Delphine De Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

"Eljött az ősz, és Lucile-nek úgy tűnt, ha a dolgok nem is nyerték vissza eredeti elrendeződésüket, legalább lecsendesedtek: a bánat látható része feloldódott a mosogatólében meg a mosás piszkos vizében, és Liane hasa már több hónapja üres maradt. Jean-Marc is megtalálta a helyét az asztalnál és a fiúk szobájában, már nem üvöltött fel az éjszaka kellős közepén, és nem sütötte le a szemét, ha hozzá szóltak. Most már a családhoz tartozott, mosolygott a fényképeken, úgy beleolvadt a díszletbe, mintha mindig is ott lett volna. Szinte már el is felejtették, hogy máshonnan jött. Lucile arra gondolt, hogy a családjuk ezzel talán megtalálta a végső formáját: három fiú és négy lány-ezt a konfigurációt bőven elegendőnek találta a rájuk eső térben, ráadásul tiszteletre méltó helyet biztosított számára az idősebb testvérek között. Bármi történt is, továbbra is ő volt apjuk kedvence, az, akin Georges tekintete elsőként állapodott meg, az, aki mindig bátorítást kapott tőle, aki mindig részesült a mosolyából és az elnézéséből a tanulás iránt tanúsított gyér hajlandósága és gyenge eredményei ellenére. Georges mindenki másnál jobban érzékelte lánya különleges szellemét, helytálló szóhasználatát, éles tekintetét. Lucile azt remélte, a dolgok most már így maradnak, ebben a láthatatlan, immár megszilárdult geometriában, ami egymáshoz kapcsolta őket, s amelyhez a jelek szerint mindenki alkalmazkodott. Különös szükségét érezte az állandóságnak, rettegett az elmenetelektől, az utazásoktól, az eltávolodástól. Amikor a szülei bejelentették, hogy Georges egyik ügyfele meghívta őket Londonba, és hogy a hétvégén elutaznak, Lucile úgy fogadta ezt, mintha azt mondták volna, földrengés fenyeget."