Lükő Gábor: A magyar lélek formái

Így ismerjük mi Istent, sajnos: vigasztalannak és borzalmasnak látjuk akkor is, mikor a legközelebb vagyunk Hozzá, - De a kép az ősi és egyetemes. A Bibliában is megtaláljuk, Ézsaiás próféta ígéretében: „Sőt az Úr, a dicsőséges, lesz ott nékünk folyók és széles vizek gyanánt, amelyekbe nem jó evezőshajó és nehéz gálya rajtok át nem megy.” Ady verse: „Csolnak a holt tengeren” szintén ezt a szimbólumot találta meg. A voguloknak is voltak szent tavaik, melyekben vízi fejedelmek laktak. Az asszonyok-lányok messziről elkerülték ezeket a tavakat, hogy meg ne fertőzzék tisztátlanságukkal. A tóban fogott halat csak fakéssel tisztították meg, a vízi fejedelemnek pedig állatok vérét áldozták (Munkácsi B.). A víz konkrét szimbóluma a léleknek, mert az élő ember vizet vesz magához és bocsát ki magából, a halott nem. A kövek közül előtörő forrásvíz, a vízesés vagy a háborgó tenger a modern embert is megfogja és lenyűgözi, hát még a régieket, akik nem ismerték a fizika és a geológia törvényeit, s titokzatos lelki erők közvetlen működésének tulajdonították a természeti jelenségeket.